Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép

- Légy mindig velem! - sóhajtotta oda, és elfújta a gyertyát. Az arc mosolygott, és biztató nyugalommal nézett rá.

2001. február-március

Az egész nap fordított „déja vu” nap volt.

Ment Debrecen felé a vonat, kinézett a tájra, és hiába utazott szinte zaj nélkül közlekedő, tiszta Inter City járaton, érezni vélte a hajdani „fekete vonatok” fokhagyma és savanyúbor szagát. A táj látványa visszarepítette az időben, mintha az elmúlt huszonöt év csak jövendő lenne.

Menekülni jött erre a tájra, kilépni a véglegesség iszonyatából, s egy korábbi önmaga megtalálásáért. Negyedszázada nem látott, hajdanvolt barátok szemében keresni, hogy milyen volt ő akkor. A paravánok mögötti sajátos, zárt, önmagát kiteljesítő színpadi világ illatát, hangulatát újra belélegezni, a cinkos egymásra nevetések melegét újra érezni. Szemük simogatása jólesett lelkének. Az önterápia újabb módozata tehát sikerrel járt. Örömét lelte a találkozásokban. Csaknem teljes értékű embernek érezte magát. Csak az az önmarcangoló, fogcsikorgató magány ne kísérte volna!

Tudta, hogy önmagát úgysem csaphatja be. Ha nem is sikerült teljesen újraéleszteni régi énjét, annyit azért elért, hogy akkori létének kínzó egyedülléte vigyorogva bújt elő a messzi horizonton vibráló fák mögül, és boldogan ismerkedett mostani magányával. Rokonlelkek voltak:. Hamar egymásra találtak.

Nem is értette igazán, hogy miért berzenkedik, idegenkedik annyira még mindig ettől az állapottól. Hiszen volt gyakorlata benne. Meg aztán újra kiderült, hogy egyedül is meg tud birkózni a feladatokkal. - Nem az a lényeg, hogy bírom-e, hanem az, hogy gyűlölöm! - összegezte magában helyzetét.

Hazafelé sebes vonattal zötyögött az éjszakában. Mint dadogásban a megbicsaklott szavak, bucskáztak ki a sötétből a megvilágított állomásépületek, a hajdan sokszor bejárt út megállóhelyei. Mint megannyi, váratlanul előtörő gondolatmaradvány. Előtolakodott régi utazásainak kényszerképzete is: a sötétben makacsul haladó vonatról csak egy bizonyos állomáson szállhat ki, de ezt az állomást soha nem éri el a vonat. Lehet, hogy odakünn a világ már nem is létezik, „patyomkin épületek” villannak ki a sötétből. A szétfolyó, pul- záló létezésből csak a fülke négy fala, és maga az utazás az állandó, a konkrét. S ez az utazás független tértől és időtől.

Jelenlegi élete is valóságtöredékek cserépdarabkáira hullott szét. Megváltoztak a jelentéstartalmak, más gondolatokat hordoztak a szavak. Más ember lett. Úgy érezte, nincs vesztenivalója. Aki végigzihálta a legmélyebb szakadékokat, kineveti a legmagasabb hegycsúcsokat is. Már nem szédíti sein a mélység, sem a magasság.

Újra az emberek között élt, járt és mozgott. Egykedvű belenyugvással látott keresztül az embereken. Iszonyúan öregnek érezte magát. Bölcs elnézéssel viseltetett az emberi gyarlóságok iránt, mintha kívülről, talán mozivászonról látná a történéseket.

Mintha ezer éve szemlélné a mindig ugyanolyanra születő egyedeket. Arcukról, szemükből kiolvasta sorsukat. Nem akarta. Nem volt kíváncsi rájuk. Unta őket. De hívatlanul is megjelentek, és erőszakosan tudatára telepedtek.

391