Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - A. Németh Ibolya: Önarckép
Sejtette, hogy amíg a világ csak masszaként hívódott elő retináján, nem is változik a helyzet. Az az egy, a kiválasztott hiányzott, aki miatt, s akiért hajlandó lett volna értelmezni. Önző lett. Valamikori énjében minden emberi jóságot és tisztes szándékot nagyra értékelt. Most magától értetődően fogadta el a néhány barát segítségét, az egy nappal továbbélésre lökdöső erőt. Úgy érezte, jár neki. Vérdíj volt az életéért. Tudata mélyén mocorgott ugyan az igazságérzet, de szándékosan nem hallgatott rá. Fásult közönyét csak a meg-megújuló temetői sírások tépázták meg, de ezek inkább visszalépést jelentettek állapotában, mint javulást. Pedig közben menthetetlenül tavasz lett. A parkban, ahol naponta keresztüljárt, eső, nap és fűillatot dörzsölt hozzá a szél. Könnyűnek és vidámnak érezte magát, amíg szaladt a buszmegálló felé. Az orgonabokrok első bimbói gyönyörűséggel töltötték el. Mindig szerette az orgonát. Gyerekkorára emlékeztették. Hosszú idők után először nem tudott kívül maradni a világon. A napba tartotta arcát, s egy pillanatra úgy érezte, hogy mégis érdemes volt életben maradnia. Futott hazáig, hogy elújságolja a tavaszt a képnek. A pislákoló gyertya most nevetségesnek tűnt a harsogó napfényben. A rozsdamentes acélkeretet először érezte börtönnek, amely meggátolja, hogy a szeretett arc életre domborodjon. Türelmetlenül, egy levegővel hadarta el érzéseit. Biológiai órája minden kétséget kizáróan jelezte, hogy most kell elindulniuk a első tavaszi hegyi csavargásra. De hamar elszürkült az ég, és lefakultak az orgonák, mert nem volt elég a szellemi közelség, a testi valóság kellett. Az incselkedő csábítás helyett komoran fenyegetve nézett rá a hegy. Már nem vonzotta. Megint csak a sírig jutott el. PÓTCSELEKVÉS AZ ÉLET - írta föl egyszer egy darab papírra. Csak arra nem sikerült választ találnia, hogy akkor mi a reális, a valóságos? Ha arról a valamiről, amit idáig élete értelmének tartott, kiderült, hogy nem igaz, akkor hol van az a sarokkő, az a pont, amihez igazodni lehet? Már fél éve. Még csak fél éve. Mintha egy másik időszámításban történt volna. Mintha minden nap újra megtörténne. A történelem ketté vált egy halál előtti, és halál utáni időre. — Már soha nem leszek ugyanaz az ember. Hiába nő a „mosoly-álarc” az arcomra, attól még álarc marad. Keserűen simította meg a rab madárként néző arcot a keretben. Még mindig nem tudott megbocsátani. 2001. április-május Hiába telt az idő, aludni még mindig nem tudott. Érezte, hogy nem elég a napi három-négy óra alvás, de teste nem kívánta a magányos ágyat, lelke pedig az őrlődést. Az álom előtti gondolatmesékben még mindig nem tudtak előtörni a szerelem lélekmelegítő emlékei. Helyettük a halál napjának forgató- könyve robbant be óramű pontossággal, hogy görcsbe rándult lélekkel meneküljön ájulás mélységű álmába, hogy aztán a hajnali óracsörgés rángassa visz- sza a valóságba. Nem voltak álmai. Utolsó álma a halál utáni reggelen volt, amelyben a férje a kapuból visszanézve elindult szó nélkül, szomorkás mosollyal, el, végig az utcán, hogy soha többé ne lássa. 392
