Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Cs. Varga István: "Beszédes képek"

{Kalligrafikák a kölyökkorból). Költői komponáló készségét hosszabb, terjedelmesebb versekben is bizonyítja. Jellemző rá a József Attila-i verseszmény, az alapgondolattól meghatározott versforma. Tudatosan kísérletezik a szabadverssel is.

Maga körül látja a rég áhított történelmi-társadalmi változás jeleit: „ami megtörtént nem mérhető szívdobogással”. Önérzettel hirdeti: „van erőnk vallani, értékek emlékeivel”. Költészetében bensőséges áhítattal ragyog fel a gyermekkor, benne az anyakép. Hiszi és vallja: az ember valóban emlékeinek összessége. Varázsszóra ébred a múlt. De nem egyöntetűen derűs világ az övé, mert helyet követelnek benne a kor és az egyéni lét tragikus emlékei is. Kopjafa alakú versben állít emléket édesapjának, akinek halálakor „hold-ugató kutyák” tördelték kerítésüket, és anyja szemét látva döbbent rá: „tehetetlen vagyok / a vigasztalásban”.

Költői iszákja a jelenkor magyar és egyetemesen emberi gondjaitól is terhes. Nehéz útravalója nem bátortalanítja el, inkább fokozza elszántságát. Költészetének célját így definiálja: ,fl kimondhatatlant megkísérteni". Úgy érzi, „Őrségváltás van / a világ alkotóházában”. Őt is szorongatja ,p virrasztás szertecikázó gondolata Európa csillagtörmelékein”. Európát ,gerinceket taposó cédának” nevezi, de kérve kéri: Jegyen vége a vérhullató időnek / már tövéből él la nemzet l a rügybontó ágak alatt.” Intelme mélységesen időszerű: „Vigyázz, magyarom! / Új utakon vesszőznek! / Készülődik Krisztus / harmadik évezrede...”

Tömörségével, feszes szerkesztésével és szókimondó bátorságával emelkedik ki a versek közül a nyolcvanas évek kor- és életérzését találóan kifejező Topog az ember mintha menne. Illúziótlan szemlélet jellemzi: „ahogy alvad a szívtáj / hóemberesedik a kert / az ország.” Az átélt magányról, lelki fájdalmairól sokáig csak rejtjeles szemérmességgel szólt, aztán döbbenetes hasonlatot talált kifejezésére: boldogtalan / és eszeveszettül árva / mint szív alatt / a kihordatlanok.” Kötetének mottóját értelmezi: jiem azért írtam lélekemésztő tapasztalataimról, hogy siránkozzam, hanem azért, hogy megerősítsem az emberléptékű világot.”

Budapesten, a Ferenc körúton is megmaradt szemléletében, értéktudatában karakteres nyugat-dunántúli értelmiségi embernek. 1996-ban családjával együtt Érdre költözött. Sarokház című önéletrajzi vallomásában írja szülőföldjéről: „Ide feltétel nélkül hazahozza erejét, aki elszármazott, ha kérik.” Publicisztikai írásainak kötete végső szerkesztésre, Jerofejev: Moszk- va-Petuski című fordításkötete pedig megjelenésre vár.

1989 után pár évig rendkívül sok közéleti feladatot végzett, a ránehezedő sokféle munka már-már lírájának folytonosságát veszélyeztette, miközben tagadhatatlan, hogy maga is érezte: kötetekben bizonyított költői tehetsége folytatásra kötelezi. Ha számszerűen ritkuló sűrűségben is, de haza-hazatér az egykori Sopron vármegyétől Vas megyéhez csatolt faluba: Bükre. Sokunk kérdését elemi őszinteséggel fogalmazza meg: ,/nire hazaérünk I - mi hátizsákos utazók - / tudunk-e majd beszélni / és úgy egymáshoz hajolni / mint télelőn a deres ágak?” Emlékezetünk őrzi a költői lélekutazás köteteimmé emelt, mindannyiunkat gyötrő kérdését: „vajon hogyan változik meg a világ, meglátjuk-e a fényt, mire hazaérünk...'?”

Büki Attila javaslatára, 1989 tavaszán, a Babits Könyvkiadó Magyarok

329