Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Fenyvesi Félix Lajos: "Zöld fényben fütyörésző"
válogatott versek utolsó írásával: a Családnovella emlékké fakuló évtizedeit, a gyermekkor boldogságszigetét, a kilakoltatást, a Kárpátul in nvnmnviíoórfnf a rövärosba költözést (1950), az általános iskolákat, az 56-os forradalmat, az Eötvös Gimnáziumot, az Országos Széchenyi Könyvtár hírlaptárát, ahol gyakran feltűnt Hamvas Béla, Zolnay László, Gerlóczy Gedeon, aki megmutatta szép Csontváry-gyűjteményét. Ekkor jut el Weöres Sándorhoz, aki még a Törökvész úti „kék házban” lakott. Megfordult Bálint Endre, Lossonczy Tamás műtermében, és — szinte minden este — a Zeneakadémián, hogy a hangversenyek szünetében Kodály, Ojsztrah, Richter, Barbirolli, Menuhin, Penderecki közelében lehessen. írók, költők, festők, zenészek, fényes nevek, akik föl-fólbukkannak majd a Szepesi verseskötetekben. Kiegészíti, finomítja a tiszta szellemeket remek kisesszéiben. „Egy ember ül az összekaszabolt tájban - írja a Karnevál szerzőjéről —, komoran néz maga elé. Bár cipői nem látszanak, kétség nem férhet hozzá, bakancsot hord. Van valami vigasztalan, valami torz a felvételben. A kép az ezredvége karikatúrája. Ha úgy tetszik, az egész újkor torzképe. Azé a világé, mely a legnagyobb szellemeit megalázta és kisemmizte. Azt hitte, hogy a szellem embere kisemmizhető. Hogy a világ sorsát meghatározó elmék helyére lehet engedelmes csinovnyikokat állítani. Párthű dalnokokat, kultúr- komisszárokat és suszterbölcseket, akik elvégzik a »feladatot« rendelés - a korabeli szóhasználatban: elvárás — szerint, melyet a napi irányvonal számukra kijelöl.” A folytatást tudjuk. Hamvas Bélának el kellett hagynia a könyvtár szentélyét. Vidékre száműzték, ott kapott segédmunkási állást, mint megtűrt raktáros. SZEPESI ATTILA sem alázkodott meg. Ismerte mestere intelmeit, a füstparipák természetét. Ember maradt az ordas időkben és nem állt be semmilyen táborba kiáltozni, gyűlölködni! Pénzt, hatalmat nem akart. Nem lett főszerkesztő, könyvkiadó igazgatója... „csak” szavak titkos tudója, fegyvertelen harcos, tekercsekre mentett kincsek, papírra vetett igazságok őrzője. (Esterházy Péter: 1 könyv sorozatában lelkesen írt Szepesi Attiláról, és íme, másnap mindenki erről beszélt. A fölfedezésről. Volt is benne sok telitalálat, a legfontosabb az, hogy Szepesi harminc éve nem szerepel a listákon, kevesen olvassák, satöbbi... Talán a szakma nem ismeri, az írótársak, de mások, a különleges, nemes értékek után kutatók mindig megtalálják, a könyv szerelmesei, a versrajongók, és akkor is, ha az írók Boltjában a legalsó polcon van elrejtve, vagy nem teszik ki a kirakatba...) Egy nagy költő él közöttünk. Weöres Sándor elárvult szövőszékén a végtelen mondatot továbbíró férfi, kinek szívében menedékre lelnek a fogyó szigetek, sziklákba vájt hasadékok, cserjék és görbe fák, Isten kérges ujjának érintését őrző kövek, a Szentgyörgy-hegy kőorgonái, Egerszalók csillámló-fe- hér mesevára, a fenyők karéjozta salföldi temetők, a Moldva és Csíkszék közötti kristálytiszta patakok, a szétszórt templomromok... Ha valaki azt hiszi, Szepesi Attila csak Magyarország tájait bolyongta be, nagyot téved. Költőnk mindenfelé járt, ahol lélekben gazdagodhatott: gyönyörű hexameterek őrzik Archid zajos pacát, tóparti imaházát. Mcheta hegyi kolostorát... „Vén abház les rád messziről / villog kardja markolata, / szavaiból süvölt feléd / az ősapák kora” - idézi a grúz lantosokat, aztán tovább, sietve, mintha tudná, csak egyszer és soha többet nem lesz ideje erre kószálni. A 319
