Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Fenyvesi Félix Lajos: "Zöld fényben fütyörésző"
Szevan-tó, Ananuri szirteken álló erőd-városa, kaukázusi cigányok, Kolhisz, Dagesztán, alkonyi örmény temető költözik szívverés-lüktetésű verssoraiba... és a távol-keleti motívumok: Hokusai lomb-magas, alázuhanni nem akaró tengerhulláma, a bölcs Kung mester, aki akkor hal meg, mikor már tanítványai közt hallgatni is tudott. Huszonöt kötet. Versek, a népköltészet hagyományait folytató gyermekversek, mesejátékok, kis remekművű esszék... Közülük az egyik legkedvesebb, az 1998-as Sárkányfogak-, négysorosainak pompás gyűjteménye. SZEPESI ATTILA és Gerzson Pál festői látomásai találkoznak ebben a könyvben, úgy, hogy a maga módján mindkettő egy — és lehetőleg egyazon — jelképben teljesül ki. A végletekig lecsiszolt versek, az örvényes rajzok segítik kibontani a rokon látomást. „Vérke-parti város, Beregszász. / Itt voltam valaha mitugrász, / csavargó kölyök, éhenkórász. / Csak később lettem báva firkász.” - olvasható a kötet elején. Mennyi szín, mennyi rég feledett íz és zamat és vidám-szomorú dallam. Tömörség és szellemesség. Léttapasztalat. Elet, halál és a mindent legyőző szerelem szavai. Izzó képek és zengő muzsikák, örök és soha nem változó igazságok, filozofikus pesszimizmus, reménytelen remény, hegyek fényből, völ- gyek-utak hallgatásból, csupa átok, csupa visszhang, nagy költemények és prózaversek, kutyakomédia és új milliomosok, Szent István-i ezredvég és ismeretlen, gyűlölködő jövendő. Április 21-én különös-jeles társaság üli körül a 60 éves költő asztalát: Mis- kolczi Gáspár, az első magyar bestiárium szerzője, Szőnyi Benjámin egyenesen az 1790-es évekből jön református énekeskönyvével, Carolus Clusius, a világ legelső gombászkönyvét hozza, a kalandos sorsú Méliusz Péter, a pálosok rendjének krónikájából olvas a gyertyafényben, az öreg Babits a Téli dalt kántálja sípoló gégével, és az ünnepelt is fólüti kedves könyvét: „Ködbe merültél nagytudományú poéta, ki kétszáz / éve a héber s hellén szót egyként kitanultad, / róttad a zürichi utcát, helvét tanra füleltél / kósza diák, magyari, verseltél ógörögül és / persze latinul - gombolyította a tollad a könnyű / metrumokat - de magad hite lobbantotta ki fényed: / nem vágytál idegenben a büszke professzori címre, / visszahívott hű tájad s lettél csáti hegyek közt / kis falu papja, álmok pásztora, szépre tanító, / vad viharok közt bús és félvad lelkeket őrző” - s íme lássatok csodát: a verssorokba-merült tiszteletes jó Vályi-Nagy Ferenc úr is kilép ma a víg társaságba... És jönnek a régi barátok, Szegedről: a kóróvá fogyatkozott Petri Csathó Ferenc és Baka Pista, a kazal-hajú Temesi Feri, a könyveket cipelő Lao-ce-vel, akivel a Fény utcai piacon futott össze, és lám kislánya sírjára zöld tavaszággal kiszaladó Ilia tanár úr betoppan a borospoharak csengő szavára, nagy fekete kalapban Határ Győző mester Londonországból, Gerzson Pál hátára a festőállvány helyett most hordó van folszíjazva. Folytathatnánk a sort a jeles poéták, írástudók köszöntőivel, vidám rigmusaival, az örömmel, hogy megértük ezt a napot, de kanyarítsuk a dolgozat ösvényét a gratuláció szavaira, rátéve kezünket a Költő vállára: élj nagyon sokáig egészségben, erőben és boldogságban, Isten éltessen kedves Attila! 320
