Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Fenyvesi Félix Lajos: "Zöld fényben fütyörésző"
FENYVESI FELIX LAJOS „Zöld fényben fütyörésző” SZEPESI ATTILA 60 ÉVE Van-e szebb ajándék, ha költőtárs könyvét kapjuk: az új évezredre? És van-e szebb kötelesség, próbáljuk viszonozni, keresni az alkalmat, hogy megköszönjük a mindenség-illatú útravalót. Melyik a könnyebb? A félve átadott summa, vagy a válasz, most, a tavaszünnepen, amikor SZEPESI ATTILA 60 ÉVES! Tudunk-e olyan szeretettel, testvéri-szépen üzenni, mint hajdanán Ágh István, aki sorra vette kortársait, sokszor levéllé formálva a befejezést, hogy odakanyarítsa: „Régen találkoztunk...” Vidám-komoly hangon írni, úgy, ahogy a most Hatvanéves, aki immár nem csak a költészet nagymestere, de a prózában is jeleskedő. Első kötete, Az üveg árnyéka (1970) már a kiforrott költőt mutatja: finom szövésűek, hajlékonyak, klasszikus értékekre figyelő, de modernül meghangszerelt nyelven írt versek ezek. Türelemmel építi egyedi világát; felidézi a kihalt éjféli városnegyedet, a kifosztott évszakok kopott díszleteit, a mozdulatlan utazásokat, a törékeny fóliánsokat betűzgető hajdani mesterek tovatűnt alakjait... a távol-levés-sehová-nem-érkezés kesernyés állapota ez: „utakon indultam / s nem értem sehova / talán ez volt a cél / a sehol és soha / múlónál biztosabb / kevésnél kevesebb / napokkal üresebb / napokkal derűsebb” - olvashatjuk az 1982-es Sorstalan énekek című kötetben. Könyvről könyvre gazdagodik ez a tünékeny és megfoghatatlan képekből épített költészet; ahány vers, annyi különös figura, vagy még pontosabban: annyi drámai pillanat. SZEPESI ATTILA megállítja az időt, hogy fanyar és fájdalmas impresszióit papírra vesse, töprengő arcok villannak föl, füst-betűket író ujjak, tört szárnyak, fáradt lovak, régvolt zenék távol és mégis itt, e századvégi romtemetőben. Régi táncdalok, virágénekek, kuruc nóták ritmusa lüktet a sorok között, a Mezőségi táj, az Árpád-kori templom porló kövei derengenek a fölkelő Nap fényében. Olykor legszemélyesebb életéről vall (könyvei lezárásában): „1942-ben születtem, Ungváron. Szülőföldemről kevés emléket őrzök: döglött lovak, elzuhanó házfalak és menekülő emberek egymásra vetített árnyképét. Beregszászon, Budapesten, Pécsett és Szegeden tanultam. Ez utóbbi város formált. Voltam már postás, segédmunkás, könyvtáros, tanító. Nem ismerem a megérkezés örömét, a megállapodás keserűségét.” Érdemes volna összehasonlítani és kiegészíteni az 1999-es (Széltorony) 318
