Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

- Akkor majd behozom az anyagot. Nem nagy szám. - Felnézett, szeme megakadt az eszméletlen férfi mellett ülő nőn.- Mindenki arról beszélt, hogy akár meg is halhattál volna. Mi van, ha a májadba, vagy a vesédbe szúr? Minden csupa vér volt a konyhában, tudod? Ildi egy óráig sikálta a szekrényajtót, mire lejött. Még a tűzhelyre is fröccsent. Joda el is csúszott a vértócsában.

Alig bírtam visszatartani a röhögést, pedig komoly arccal mondta, szinte ijedten. A szúró fájdalom aztán nekem is elvette a jókedvemet.- A Zoli folyton arról beszél, mi lenne, ha egyszer őt szúrnák le, és belehalna. Már rosszul vagyok tőle! Nem is kell olyan sok szúrás, mindig ezzel jön. Először Tobi, most meg ez... és akkor a Zoli is csak idegesít.

Úgy nézett ki, mint aki mindjárt bőgni kezd, úgyhogy megbontottam a csokit és megkínáltam: el akartam vonni a figyelmét, meg azt is olvastam valahol, hogy a csoki jó kedvet csinál. Szótlanul majszoltunk egy darabig, aztán, épp mondani, illetve írni akartam valamit, az órájára pillantott és gyoi's búcsúzkodás után elviharzott.

Ahogy egyedül maradtam a hortyogó törött lábúval, az eszméletlennel és a szomorú tekintetű nővel, úgy éreztem, jó lenne beszélgetni valakivel. Bármiről.- Elnézést... - suttogtam. - Elnézést, megkínálhatom egy kis csokival? ... Elnézést... Bocsánat... Egy kis csokit?

Tobi visszatér / a Marson

Helyzetjelentés: köd van. Kurva nagy köd megint, elborítja az egész parkolót, már nem is látom apát, aki előrement, hogy bedobja a cuccom a kocsiba. De kurva nagy köd van itt belül is, valahogy semmi sem tiszta, mindazt, ami eddig biztos volt és rendíthetetlen, most fátyol borítja, ingerült vagyok és zavart. Egész este nem aludtam, csak az oldalamat fogtam és forgolódtam, nyitott szemmel meredtem a sötétből kirajzolódó árnyakra, a feltörő köd fojtogató kétségekkel töltött el. Éjféltájban benézett Kriszti is, de alvást színleltem, úgyhogy kiment. A csoki papírját tartottam a kezemben, amit Tőle kaptam, Rá gondoltam és igyekeztem, hogy a papír valami misztikus jelentést nyerjen, de üres, gyűrött, értéktelen csokipapír maradt, igaz, amelybe valamikor nagyon finom csokit csomagoltak. Akkor is csak szemét. Legfeljebb fiók alján laposodó szürke emlék. Amikor tegnap délután O is megjelent a kórteremajtóban és leült az ágy mellett, rámutatott és megkérdezte:- ízlett?- Persze, a kedvencem - hazudtam. Megmondjam az igazat? Valahogy ugyanolyan volt.- Koszi - tettem hozzá. Csak halkan tudtam beszélni, a nevetés és a heves mozgás még fájt.- Szívesen. Hogy vagy?- Jól. Holnap hazamegyek.- Hallottam róla. Mi volt ez az egész? Mondanak egy csomó mindent... - Az álmosoly mögé pillantottam, de nem láttam semmit. Nem is tudtam, mit mondjak.

28