Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

- Baleset volt. Véletlen. Az én hibám is, asszem.- Gondolom.

És, bár beszélgettünk vagy tíz percet, ami bizonyos esetekben bizony rengeteg, mégsem esett szó semmiről, és én nem tudtam mit mondjak, mit válaszoljak, mert már nem is érdekelt, de közben azt szerettem volna, hogy meghaljak az izgalomtól és csodáljam őt továbbra is, csak sehogy sem ment. Mesélt valamit, valamit amin aztán nevettünk, amiért megint megfájdult a sebem, aztán azt mondta, mennie kell, és igyekezett kedves lenni, megint megköszöntem a csokit, és elment. Sokáig gondolkoztam rajta, miért volt ez így, de nem jutottam semmire. Csak a köd kezdett terjengeni idebenn.

Szótlanul ülünk apával az Opelban, apa vezet, a rádióból Travis szól. Megszaporodtak a városban az ismeretlen eredetű TOBI-graffitik. Akárhová nézek, ezt a nevet látom a falakra fújva. Aztán az utolsó csapás: „I’M BACK! TOBI” — a házfalunkra írva.

Joda mondott valami furcsát tegnap a látogatási idő utolsó perceiben. Azt mondta, mintha látta volna Tobit a múltkor. Azt mondta, fogalma sincs hogyan, de egy az egyben ugyanolyan volt. Azt mondta, nem igazán biztos a dolgában, mert hát elég gyenge a szeme és erős szemüveget visel, és Tobi viszonylag messze volt, az út túloldalán, de egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy ő az. Kiszállok a kocsiból, csak nézem a graffitit és azt mondom magamnak, hogy ez lehetetlen.

Felhívom Laurát, mondom neki mi van, azt mondja, ő is beszélt Jodával és hogy találkozzunk és beszéljük meg, mert ő már teljesen ki van akadva, meg hogy talán szólni kéne a rendőrségen.- Egykor a Centrálban? - kérdezi.- Oké - mondom. - Egykor. Hello.

Hugyozok, fürdők, a sebem fáj a víztől. Felveszek valami normális ruhát, bőgatyát, pólót és kapucnis pulóvert. Dél van, nem tudom, mit kezdjek magammal, se zenét hallgatni, se tévézni nincs kedvem; ott a kezemben a mobil, végigkutatom a telefonkönyvet. Próbaképp felhívom Tobit, de már rég kikapcsolták. Majdnem felhívom Fannit, de nem tudom, mit mondhatnék neki, ezért inkább elhalasztóm későbbre. Vagy majd úgyis felhív ő, ha akar valamit. A konyhában tévelygek, hátha akad valami nassolnivaló, de csak After Eight mentolos csokit találok, anyu kedvence, én utálom. Ledőlök egy pár percre, olvasok néhány bekezdést a könyvből, amit még a kórházban kezdtem el, de megunom és otthagyom nyitva az ágyon.

Egy óra után tíz perccel ott ülünk a Centrál fritőzbűzös levegőjében Laura, Zoli, Joda és én, Laura meggyújtja a cigijét és tüzet ad Zolinak is. Röviden kitárgyaljuk a sebemet, meg Fannit és Ildi lakásavató buliját, és megkapom a pincérnőtől a tojásos nokedlimet.- Nem gondoljátok, hogy szólnunk kéne a rendőrségen? - vált hirtelen témát Laura. Zolira nézek, ő csak hallgat.- És mit mondasz nekik? - mondja Joda. - Hiszen ha megvan, nincs gond, ha nincs, akkor meg úgyis mindegy.- Nem tudom.- Én is azt mondom, hagyjuk egyelőre. Végül is nem olyan, mintha elrabolták volna, vagy ilyesmi. Értitek - mondom.- Azt mondod? — Laura hangszíne szinte közömbös.

29