Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson
— Segítség! - Távolodó hang. Fannié. - Hívja valaki a mentőket! Gyorsan! A földön fekszem, fejem a konyhaszekrény sárga ajtajának támasztom, kapkodva veszem a levegőt, kezem az oldalamra szorítom. Véres lett a farmerom. A mentős később azt mondta, elájultam. Én csak arra emlékszem, hogy mindenki azt kérdezgeti, jól vagyok-e, miközben egy kés nyele áll ki az oldalamból. A mentős azt is mondta, nem lesz gond. „Túl fogod élni” - viccelődött. Hordágyon vittek le a harmadikról, mögöttünk az egész társaság, néhány szomszéd is kiállt a lakásajtóba, kérdezgették, mi történt. ,baleset” - ez volt a válasz. „Beleszaladt a késbe.” „Mélyen a hasába szóródott.” Nyolc centi mélyen, hogy pontosak legyünk. A kés még ekkor is bennem volt, a mentős letakarta ugyan egy kék kendővel, de ettől úgy néztem ki, mint valami mutáns szörny a hasában hatalmas erekcióval. Azt mondják, bőgtem. Én, megvallom, nem tudom. A kapott nyugtatok és fájdalomcsillapítók hatására kellemes bódultságban szálltam alá, alig vettem észre a körülöttem alakult nyüzsgést. Néha minden figyelmemet lekötötte egy falrepedés, vagy egy plafonon pihenő lepke. Nehéz felidéznem az élményt, de a töredezett vakolat, a lepke mintha a világ közepévé vált volna ilyenkor. Hihetetlen nyugalom áradt felém mindenfelől, amerre pillantásom tévedt: én is lassan elszakadtam a testemtől, legalábbis úgy tűnt. Nem emlékszem, hogy éreztem-e fájdalmat, bár azt mondják, végig azt panaszoltam bőgve, mennyire ég az oldalam. Tudom, arra gondoltam, milyen jó lesz, nem fog döngve becsapódni utánunk a kapu, ha kimegyünk, mert az a pneumatikus izé majd lefékezi, és egészen puhán záródik be, halkan, senki sem fogja hallani talán. — Mi történt, gyerekek? — Baleset. Beleszaladt a késbe. Háton fekve kisiklom a kapun, varázsszőnyegen fekszem — úgy tűnik. A lépcsőházat látom, ott áll a lépcsőn az egész társaság, de nem ismerek föl senkit. Most a kórházban fekszem egy törött lábú és egy ájult agyrázkódásos között, késő este van, a kólámat kortyolgatom, amit anyuék hoztak be tegnap. A nővér adott csomó A4-es lapot, azokra írok most is, és azokon beszélgetek. Meg- némultam ugyanis. Na jó, ez nem igaz, a hangszálaimnak semmi baja. Csak ha megszólalok, baromira fáj az oldalam, és így kényelmesebb, mint a haldokló suttogás. Egyébként az orvos azt mondja, azért, mert a rekeszizmaim is sérültek. Azt is mondta, hogy borzalmas mákom van, mert a belem, gyomrom, tüdőm, ilyesmi nem sérült. Csak izmok. Azért még benntartanak öt napra kontrollra. Van egy bazi nagy kötés a hasamon, azt reggel, délben, este felszedik, „Szépen gyógyul” mondják, aztán megnyomkodnak, nincs-e belső vérzésem, végül visszacsomagolnak. Sajnos a körülöttem tevékenykedő nővérek mindegyike vén, ráncos és dagadt, ami némiképp elkeserített, különösen azután, hogy felfedeztem: vannak fiatalok, csinosak is, csak más kórtermekbe járnak. Műtétem utáni nap este kikászálódtam az ágyból, nem tudtam aludni, egyrészt a fájdalomtól, másrészt hugyoznom is kellett. Ez utóbbin, gondoltam, 24
