Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - G. Kmoróczy Emőke: Így éltünk London-országban

latban. Keményen meg kellett küzdeniük azért, hogy megvethessék lábukat az idegenben. Nem csoda hát, ha egyikük-másikuk hátrafelé kezdett pil- lantgatni! Gedeonunk - természetesen nem az író alteregója, hanem egy jellegzetes emigráns-típus karikatúrája - egy szép napon elszánta magát, hogy töredelmes bűnbánattal felfolyamodványt intéz a hazai Albasztardhoz, hátha akadna neki otthon egy tornyocska, tornyon gombocska, amelyen el­aranyozhatná azt a kiskeveset, ami neki még hátravan! Vesztére persze, mert a Népi Monarchia Isten Kegyelméből Örökös és Első Koronázott Főtitkára nevében JÉrzhercegi üdvözlettel” érkező válaszlevél egyértelműen leszögezi: „megüresedett állami toronygomb-aranyozói állás nincs és nem is lesz a si- fonérban”, ellenben - ha Gebefughy úr nagy pénzeket fizet - visszajöhet cipőpaszta-vigécnek, persze csakis az állami szektorban, valahol vidéken. ,Ak­kor már inkább itt, Lumbágóban” - gondolta Gedeonunk - ahol, ha leprás is, legalább gyöngyélete van. És maradt. Határ Győző széles jókedvvel kerekít hőse köré egy - az angol élet­szokásokat is parodizáló - sztorit, amelyből fény derül rá, miért volt oly nehéz meghonosodniok Londonországban, s mit kíván tőlük „ez a simán, megolajo- zottan passziózó” társadalom, ahol a személyiségjogok biztosítva vannak ugyan, de senki sem várhat élet-segítséget másoktól. Gida úr, hangulati mélypontján már-már az öngyilkosságot forgatja fe­jében. Csakhogy ez Lumbágóban igen szigorúan tiltott dolog, hiszen nem illik saját halálunkkal terhelni — zavarni másokat! így hát telefonon gyónási légyottot beszél meg a Hajóhad Egyházközség Miniszterével (azaz a lelki- pásztorral), aki hevesen ellenzi önpusztító szándékát: „hova jutnánk, hogyha körorvosaink az Irgalmi Halált közköltségen, s az Ingyen Temetést boldog­boldogtalannak osztogatnák?” S az ánglusok józan prakticizmusára jellem­zően Gebefügit jóindulatúan az Irgalmas Szamaritánusok Lebeszélő szol­gálatához küldi. Ott persze - Gyümölcsoltó Bankszűnnagynap lévén - csak egy helyettesítő lelkisegély-szolgálatost tud elérni telefonon, aki életmegol­dásul misszionárius álláslehetőségeket kínál neki: Hátsó-Ugandában fehér­cipőkrémet áruló vigéc lehet, vagy Ruanda Urundiban utazó hittérítő sárga suvikszban, netán Yoruba Földön fekete suvikszot árulhatna a tűz körül tán­coló törzsnek, miközben sok zsenge yoruba lelket terelhetne az Igaz Útra. Gedeonunk persze ebből sem kér, de azért megköszöni az irgalmat Mr. Szamárnak. Mire ő boldogan felvési a Megmentettek Listájára védence nevét. Határ Győző kifogyhatatlan humorral ecseteli Gebefughy lelkiállapotát, aki számára a Sors, lám, nem tartogat más feladatot, mint a cipőkrémmel való házalást, akár Buzdugániában, akár valamelyik angol gyarmaton. Avagy a lepratelepen való szolgálattétellel kell beérnie. Kárvallottan veszi útját a Szótáríróhoz címzett spelunka felé, majd kocsmáról kocsmára jár, s a sörtó­csák nedves félhomályában magasszintű társalgásokat hallgat az elaggva- szülés és a végelgyengülés „divatjáról”, valamint az elektronikus hamvasz­tótragacsokról, amelyek segítségével otthonában elégethetik az elhunytat („elektronikusan felizzik a zsarát, s ő lehamvad a gyorsrostélyok között”). Lám, micsoda magas színvonalat ért el Lumbágóban a technika! - „a szer­tartásmentesített emberiség úgy takarítja el hulláit, mint a szemetet!” Gebefügink megalázottan, sérült lélekkel botorkál a székesegyház felé, gondolatai tétován bukdácsolnak Ógábmul fordított fáklyáinak világánál. Már 280

Next

/
Thumbnails
Contents