Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Barták Balázs: Az anyagcsere művészete
Szerzőit egyre inkább a művészet nemzetközi hadszínteréről szólítja magához, akiktől aztán egytől egyig eredeti alkotásokat közöl. Ez úgy válik elérhetővé, hogy példányszámát - mert hogy az is van neki - kigondolói 75-re korlátozták már az induláskor. Az alkotóknak így lehetőségük van műveik szignálására, sőt, mivel az előállításban legtöbbször nagy szerep jut a manuális tevékenységnek, a szerkesztőségbe eljuttatott „kéziratok” általában valóban egyediek. Látható, hogy a koncepció akarva-akaratlanul a ráció diktálta keretek foglya. A példányszám kérdése azonban más összefüggésben is elgondolkodtató. Nem csak arról van szó, hogy e limitált megjelenés által a Leopold Bloom megteremti saját mítoszát, hiszen vélhetően többen beszélnek, hallanak róla, mint ahányan valóban a kezükbe vehetik e kultikus tárgyat. A hozzáférés nehézsége azonban belteijessé is teszi az ügyet. Jürgen Habermas, a modernitás legharcosabb teoretikusainak egyike, Jean-Franfois Lyotard-ral, a posztmodern állapot első diagnosztájával vitázva, a modernitás válságának egyik okát az életvilágtól eltávolodó szakértői kultúrák kialakulásában látja. A Leopold Bloom példányszáma tökéletesen demonstrálja ezt a jelenséget. A mappa szinte kizárólag azokhoz jut el, akik készítik. Azokhoz tehát, akik az esztétikai és egyéb elvek tekintetében valamiféle konszenzusra jutnak. Egymáshoz beszélnek ők és egymás között. A mappa alkotói így egy zárt közösségbe rendeződnek, amelyet a Thomas Kuhn által leírt értelemben nevezhetünk akár paradigmának is. A csoportosulás kohézióját az a megállapodás adja, amely a művészet tárgyával, alapvető axiómáival, vagy épp az alkotás metódusával összefüggő területeket érinti. Mindezzel együtt jár — és ezt nem csak Kuhn-nál olvashatjuk, de tapasztalhatjuk is —, hogy egy ilyen, paradigmatikusnak tekinthető csoportosulás képtelen más, ugyancsak paradigmatikus közösségekkel kommunikálni. Ez nem hibája, nem fogyatékossága e zárt egységeknek, hanem kiküszöbölhetetlen sajátosságuk. A Leopold Bloom kialkudott példányszámával mintha eleve erre a tényre akarna reflektálni, azaz megértve saját helyzetét, szinte tudatosan zárja ki mindenféle diskurzus lehetőségét. Tüneti jelensége ez ugyanakkor a kapcsolatát a hétköznapi életvilággal elveszítő művészetnek s az eredeti avantgárd intenciók látványos elfelejtésének. Az avantgárd ugyanis - szembetűnő elzárkózása ellenére - kezdettől fogva a legszélesebb körben próbál hatni. Ez nem csak a modernitáshoz való elvi kötődését, de a próbálkozás eredménytelenségének köszönhetően, a modernitás válságát is jelzi a neo- vagy poszt- előtagok felszabadító csapatainak felvonultatása ellenére. A modernista tradícióhoz való ragaszkodás egy másik összefüggésben is tetten érhető. A Leopold Bloom áttételesen már címében is megjelöli azt a szellemi középpontot, amely vonatkozási centruma lesz minden benne megjelenő műalkotásnak. Egymást követő számai ráadásul tematikusak. A 19., Székely Ákos által jegyzett szám hívószava: metabolikus háttér. Hiába teremt a kötetlen - értsd a kötést nélkülöző - forma lehetőséget akár a mappában szereplő lapok tetszőleges sorrendbe rendezésére is, és hiába kínál a művészi asszociáció értelmezéséhez szabad teret a befogadói asszociációk számára: a centrum centrum marad, végső vonatkozási pont, a jelölők derridai szabad játékát 273
