Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Varga Virág: Nőkérdés a múlt század elején

,ß. nőnek, mint társadalmi embernek” az érvényesülését célozza. Feltételez feminista-antifeminista oldalt, s bár mindkettőt elutasítani látszik, és „egy harmadik utas” megoldás híve, ez a politikai magatartás csak nevében nem antifeminista.

Hogy a korabeli feminista mozgalmak miért ébresztettek olyan roppant antipátiát, annak oka nemcsak a női kérdéssel szemben eleve bizalmatlan konzervatív férfiuralmi politika, hanem hogy a feminista politika kétszeresen is nemkívánatos volt, mert egyes irányzatai erősen kötődtek a korabeli szociáldemokráciához. A nők által szervezett sztrájkok országosan növekedő száma, és a feminista mozgalom századeleji felívelése - a NOÉ (a Nőtisztviselők Országos Egyesülete) 1897-ben alakult, 1904-ben hozták létre a FE-t (a Feministák Egyesületét), akik programjukba foglalták a női választójog megszerzését, és a férfiakéval egyenlő munkabért13, s az, hogy a nők végre saját hangjukon szólalnak meg, a korabeli, még a XIX. századi pozitivizmust elsajátító műveltebb réteg számára is elvetendő volt. R.-n. is felismeri, hogy a feministák követeléseinek hátterében a szociáldemokráciának az emberi egyenjogúságra való törekvése áll.

Az antifeminista nézetrendszer központjában r.-n. értelmezésében az anyaság mint a nő társadalmi érvényesülésének egyetlen lehetséges alternatívája áll (amit Nietzschétől Schopenhauerig a múlt századi filozófia igazolni látszott). A nők felszabadítását paradox módon nők nélkül és férfiak által véli megvalósítani, vagyis a női nemet gyengébb mivolta miatt férfiakkal véli megvédelmezni (a férfiak ellenében?). Másrészt az antifeministáknak a női tehetségről, hivatásról való elképzelését azzal a megszorítással veszi át, hogy a magánszférában - az egyetlen helyen, ahol a nő tevékenykedhet — több szabadságot („alkalmat”) kellene biztosítani részére. A végső alternatíva számára tehát „az antifeminista felfogás logikus kifejezése”. A szerző is, Juhász is felismeri a nevelés fontosságát, s míg Juhász annak deformáló jellegét hangsúlyozza, amely nem más, mint a társadalmi különbségek igazolása és újrateremtése, addig r.-n. szerint „a logikus kifejezés” a nevelésben manifesztálódik: „a férfit férfinak”, „a nőt nőnek” nevelve, akiket egy magasabb erkölcsi cél egyesít. (Vajon mi lenne ez a magasabbrendű cél? A házasság szentsége? A gyermeknemzés, az utódlás biztosítása? R.-n. írása tulajdonképpen a hagyományos patriarchális értékeknek átmentésére irányult kifinomult machináció.) Hogy a nevelés felett gyakorolt befolyás mint a hatalom gyakorlásának egyik módozata, és ezen keresztül a politikai és társadalmi értékítéletek leszármaztatása jelenik meg a XX. század elején, azt Ellen Key tevékenysége is bizonyítja, akit Juhász is megemlít, s akinek magyarországi befolyásáról a Virágfakadás fi. jelzéssel aláírt szerzője is beszámol (Még valami a nőkérdésről).

A svéd származású Ellen Key elsősorban pedagógus volt, s a nőket érintő elképzeléseit is pedagógiájának keretei között fejtette ki. Bár hazánkban feminista apostolnak tartották, őt magát ellentmondásos viszony fűzte a feminista mozgalomhoz (mint Kristevát jelenkorunkban). A női kérdést nem is a feminista mozgalmak segítségével akarta megoldani, hanem a munkásmozgaloméval14, a feminista ideológiával kapcsolatos legnagyobb fenntartása, hogy a gyakorlati cselekvést felváltotta az elméleti dogmatizmus. A bérek egységesítése helyett a nők tehermentesítésére, a házasságban a kétszülős gondos268