Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Varga Virág: Nőkérdés a múlt század elején

nőknek az érettségi után való iskoláztatása (a nők elől az államtudományi, jogi, teológiai fakultások - tehát a hatalmi szférába vezető út — akkor is el volt zárva).4 A nők pedig csak 1920-ban, az I. világháború után kapnak választójogot - akkor is diszkriminatív megszorításokkal. Juhász szerint a korabeli nőkultusz tulajdonképpen a patriarchális előítéletek transzformált változata, hogy minél inkább „a piedesztálra emelt nő tárgy”, csak a szerelemben és az anyai funkciókban identifikálódik. A szerző csattanós cáfolatként értelmezi a XIX. század végén-XX. század elején kibontakozó női irodalmat, ami a XVIII. század végétől (Goethe, Schiller és Humboldt nyomán) szentimentálisnak, esetlegesnek kodifikálódik.5 Az uralkodó kritikai diskurzus a nőkre és az általuk írott művekre vonatkozóan „a szentimentális, terjengős, jellemzésre, szenvedélyre alkalmatlan” jelzőivel állította szembe Erdős Renée erős verizmusát és Kaffka Margit örök nőiességét. A női emancipációt nemcsak lehetségesként veti fel, hanem a szociális reform nevében harcos hozzáállás jellemzi. ,A nő igenis éppoly erős szenvedélyekre képes, mint a férfi.” Hogy ez a tétel akkoriban még bizonyításra szorult, jelzi egy nyolc évvel később a Nyugat hasábjain Kaffka Margit és Szász Zoltán között felvillanó nézeteltérés is. Szász Zoltán szerint a nő férfihoz viszonyított fejletlensége a jelenkori élet- és embertani művekből levezethető, a szerelemben a nő szívesen érzi a férfi fölényét.8 Kaffka Weininger hatásának tulajdonítja Szász szerelemfelfogását, mely szerint csak a férfi képes igazán a szerelemre, de a női boldogabb, mert ennek révén jut el „emberi emelkedéshez”.7

Juhász értelmezésében a nőírók a szocializáció által sajátítják el a társadalmi rend később interiorizáltnak vélt szabályait, „és ferde nevelés korlátái közt hamis fogalmakat alkotnak az életről”, s e nevelés által elsajátított nemhez való tartozás következtében nem mernek a hagyományos nőideáltól eltérően cselekedni. Míg a cikk elején világirodalmi kuriózumnak állítja Sapp- hót és Rosvitát, addig a befejezésben megjegyzését alátámasztandó listát készít korának ismert nőíróiról.

A Virágfakadás következő számában (1905. március 1.) r.-n. aláírással ellátott cikk jelenik meg. Az egész tanulmányt pozitivista szemlélet hatja át, a cikk elsősorban a Juhász Gyula által írtak cáfolatára épül. A nőknek Juhász által állított társadalmi rabszolgaságát kiteijeszti az egész emberi nemre, amelynek relatív szabadsága önmaga, a társadalom, az előítéletek és a törvények által determinált (schopenhaueri értelemben ezért a szabadság „negatív fogalom”). Ebben a kontextusban merülnek fel a női egyenjogúság kérdései: 1. a relatív szabadságnak mennyiben részesei a nők, 2. szükséges-e felszabadításuk, 3. kívánatos-e, 4. lehetséges-e? A feltett kérdésekre írása végén ad választ: Juhásszal szemben - aki a női szerepet a társadalmi elvárásokból eredezteti —, a szerző a biológiai esszencializmusból vezeti le a nők eltérő hivatását, amely a természeti törvényeknek van alávetve, ezért az ellenük való lázadás természetellenes, és mint ilyen szükségtelen és eredménytelen lesz. A tudományos és szépirodalmi írásokban manifesztálódó nő- ellenességet használja fel az elnyomáspolitika igazolására; többek között Jászi Oszkár Spencer-nekrológjában8 hivatkozik.

A Huszadik Század első, bevezető tanulmánya Jászitól a Tudományos publicisztika (1900), amely jelentős Spencer-hatást mutat, a lap érdeklődése azonban az első négy évfolyam után lassan elfordul az evolucionizmustól, és

266