Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Varga Virág: Nőkérdés a múlt század elején
VARGA VIRÁG Nőkérdés a múlt század elején Vita a VIRÁGFAKADÁSban, 1905-ben Az 1904. november 1-jén induló, majd kéthetente - egészen 1905. október 15-ig - megjelenő' irodalmi folyóirat, a Virágfakadás programjában tűzte ki célul, hogy a fiatal írók számára teret biztosítson. Schöpflin Aladár megállapítása szerint az irodalmi mozgalmak legszorosabban kapcsolódnak a politikai radikális mozgalmakhoz, mert egymást kiegészítve, mindkettő a változtatás aspektusát hordozza.1 Többszörösen érvényes ez a nőkérdés és a nők által írt művek megítélésének viszonyára, egyrészt, mert a század elején a nők által írott művek esztétikai megítéltetése szorosan összekapcsolódik a nők politikai egyenjogúsítására való törekvéssel (napjainkig nyitott kérdés maradt, hogy a női psziché által strukturált szövegek vajon együttjárnak-e/együttolvasandók- e politikai imperatívuszokkal), másrészt a feminista irodalomkritika legtöbbször a politikai megnyilatkozás egyik formájává válik: „kritikai és elméleti gyakorlat, mely harcot folytat a férfiuralom és a szexizmus ellen, tehát nem egyszerűen a nemek kérdésének vizsgálata az irodalomban”.2 Juhász Gyula, aki 1905. március 1-jétől az Endrődi Béla szerkesztette Virágfakadás irodalmi rovatát László Bélától átvette, még február 15-én a századelő első jelentősebb, nőírókat méltató cikkét írja meg, amelyet nem vitaindítónak szánt ugyan, de mégis egy-két hónapon át tartó irodalmi és társadalompolitikai vitává szélesedik a lap hasábjain. A Virágfakadás irodalompolitikai befolyása csekély volt korában, maga a vita azonban figyelemreméltó a századelőnek a nőirodalom felé való tájékozódásának vizsgálatában. Juhász Gyulának a nőkérdésről és a nőírókról írott megjegyzései a Virágfakadásban recepciótörténeti szempontból is jelentősek, ugyanis Móricz Zsigmond 1912- ben, a Nyugatban, Kaffka Margitról írott tanulmányában3 a női írás létének meghatározásakor ugyanazokat a szempontokat érvényesíti mint Juhász Gyula, s e nemzedékek által írt legkomplexebb elemzését adja annak. Juhász a női irodalom hiányát a nők társadalmi elnyomásával hozza összefüggésbe, ami meglepő a XIX. század második felének nőket érintő negativisztikus, a biológiai meghatározottságot alapul vevő eszmetörténeti koncepciók ismeretében és alapvetően a korabeli pszichoanalitikus felfogással szemben. A nők egyenjogúsítására való törekvés a századelőn más aspektusban tűnt fel: „a nők rabszolgasága” a minden téren lassan győzedelmeskedő emancipációval nemcsak eltűnik, hanem egy új női tevékenységformának ad teret, az irodalmi piacon megjelenik a hivatásos írónő. A női emancipáció akkori sikereinek még relativisztikus távlatot ad, hogy csak 1885-ben deklarálódott a 265
