Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

Újabb és újabb másnapok. Igyekszem minél kevesebbet gondolkodni. Van, hogy csak zavaró momentum. Es minden nappal egyre közelebb kerül a buli idó'pontja, mintha minden ettól függene, számolom a napokat. Ez már csak így szokott lenni. Az űrszonda is közeledik a Marshoz, még egy pár hét és odaér. Márciusban landol, mondják.

Ma találkoztam Fannival. Ugyanabban a pszichológia-csoportban vagyunk. Mellettem ült, dumáltunk pár szót. Igazából jó fejnek tűnik. Most nem volt olyan vámpírszerű, mint a múltkor, pedig feltűnt, hogy sápadt, és megint kócos volt, de jól állt neki.- Most vettem ezt a nadrágot egy órája - mondta, és hátradőlt.- Jól áll.- Koszi. - Szürke, lábhoz simuló nadrág volt, hosszanti sötétebb csíkokkal, tényleg jól állt neki, nyilván hosszabbnak mutatták a lábát, mint valójában volt.- Örülök, hogy megvettem - mondta.- Aha. — Nem igazán jutott eszembe semmi. „Kék szemei vannak.” — vettem észre, ahogy rámnézett. Egészen világos, halványkék szemei. A haját meg folyton a füle mögé tűrögette, de néhány tincs mégis mindig előreomlott megint. Ilyenkor, ha néztem, néha felém pillantott, szemeztünk. „Mint két vibráló tv-képernyő” - jutott eszembe.- Jössz holnap előadásra? — kérdezte óra után.- Ja. Asszem. Te jössz?- Aha. Akkor holnap találkozunk.- Oké. Holnap!

A lépcsőnél álltunk, és ő lassan megindult felfele, de még felém fordult, integetett, én ilyen idióta tisztelgést csináltam, aztán amíg ment felfelé, és el nem tűnt a lépcsőfordulóban, néztem a fenekét, meg hogy milyen keskeny a csípője és hogyan igyekszik haját apró fülei mögé tűrni.

Ez a kép forgott bennem, míg hazafelé tartottam, ráadásul a képzeletem átformálta, tökéletesebb megvilágításba helyezte, újrarendezte az egész jelenetet. Alig láttam magam körül valamit, csak árnyakat, újra tudatosult bennem, hogy csak filmszereplő vagyok és a szerepemet játszom, vártam a rendező utasításait. .Közömbös-álmodozó arckifejezéssel nézz balra, a Billa oldalára!” Követtem a parancsot. JÉszreveszed a graffitit... Most! Meglepődsz.”

Frissen fújt graffiti. „TOBI” - állt ott. Láthatóan friss volt, talán az előző éjszaka fújhatták. De ki? Tobi biztosan nem. Nyilván ugyanígy nevezi magát valaki más is. Meglepő hasonlóság. Még a vonalak is.

Felhívom Silentet, és többek közt ezt is elmondom neki. „Igen, és?” - kérdi. Mondom, csak érdekesség. „Végül is lehet, hogy tényleg ő az” - mondja. „Nem hiszem, az olyan, mint egy szar thrillerben” - mondom. „Az élet olyan, mint egy szar thriller” — mondja. Röhögök.

Iszonyú eseménytelenségben telnek a napok. Mint egy robot kelek fel, megyek a fősulira, aztán haza kajálni, vissza valami előadásra és megint haza. Ilyenkor levetem magam az ágyra, zenét hallgatok, néha kiverem. Azt hiszem, a világ nem túl bonyolult.- Neked nem tűnik néha úgy, hogy robotok vagyunk? - kérdezem Fannitól, és körülnézek, hol tölthetném újra tele a bögrém borral.

22