Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Oliver Friggieri: Az első telefonhívás; A baba, amelyik nem beszélt
kúszott a sarok felé, ahol a játékai voltak. Óvatosan tapogatózott a játékai között, hogy ne csapjon zajt, míg megtalálta a babát. Az összes játék között, amije csak volt, csak a baba létezett. Ki tudja, mi történt volna, ha az anyja elkapja őt, amint a barátjához beszél, éppúgy, mint régen, mielőtt még megkapta azokat a helyes könyveket, az iskolatáskát és a csinos egyenruhát? Az iskolában rengeteg történetet hallott a babákról, de két egyformát sose. Tanítója egy idősebb vénkisasszony volt, aki az életét gyerekekkel töltötte, és egészen olyanná vált, mint ők. Folyton tündérmeséket talált ki, tele kalandokkal, erdőben eltévedt kislányokkal, kegyetlen történeteket csúf öreg boszorkákról, akik gonoszul elvarázsoltak mindent és mindenkit. Azon a napon a tanító egy lányról mesélt, akinek egy eleven babája volt, olyan, amelyik mindenkihez beszélt. Mert a babák olyan édesek, ők válaszolnak, ha hívod, ők megértenek minden szót, amit csak mondasz. A gyerekek szemei mind a tanítóra szegeződtek. Kedves hangja volt az egyetlen nesz, ami az osztályteremben hallatszódott; és a tanító egy teljes órára elvitte a gyerekeket messze, a fantázia világába. Arca olyan volt, mint máskor, mintha lángolt volna az elképzelt látványtól, és úgy tűnt, valóban olvasni tud a gyerekek gondolatában. Betsabeja a babájára gondolt. Azt képzelte, hogy ölelkeznek, szorította, és mondogatta a szokott édes szavakat. .Milyen szép szemeid vannak! Úgy nézel rám, mint egy kisangyal.” Hogy tud ez az asszony beszélni az ő babájáról? És honnan tudja, hogy néz ki a babája? A tanító meglepetten vette észre, hogy a kislány elkezdett sírni. Azonnal abbahagyta a mesélést. A többiek csöndben maradtak, de fejüket Betsabeja felé fordították. Nem tetszett volna neki a történet, vagy haza akar menni? Az asszony feléje sietett, gyengéden megsimogatta a fejét, és azt kérdezte: Mi a baj szívem? Miért sírsz?” Betsabeja egy szót sem szólt. Száját összezárta és meleg könnyek csúsztak le az arcán. A kérdés, amit magában tartott, túl sok volt, és ha még a mamája se tud választ adni rá, hogy tudna hát válaszolni a tanító? Miért sírsz? A történet — nem tetszett a történet?” - kérdezte újra. Amikor az utolsó csengő szólt és az osztálytermekben harangzúgás visszhangzott, az ajtó szélesre tárult, de a kicsi lány mégse lépett ki barátaival, ahogy szokott, nem állt meg játszani a golyókkal a közeli lyukaknál, a fákon túl. Barátai, akik hiába vártak rá, hiába figyelték a kiözönlő gyerekek között, hazamentek. Betsabeja egyenesen hazament, és szó nélkül a sarokhoz indult, ahol a játékai voltak. A hűséges baba még mindig rá várt. Bal kezével kiszedte a többi játék közül, óvatosan letörölte az arcát egy színes zsebkendővel, amit a másik kezében tartott, megpuszilta, és gondolkodott a régi szavakon. Csendesen mondta ki azokat, egyszer, kétszer, és addig ismételte, amíg pontosan nem emlékezett rájuk. De a régi lelkesedés már nem volt a baba arcán többé, és ha ez így van, akkor a barátságuknak vége a könyvek miatt, az iskolatáska miatt, az egyenruha miatt és a többi gyerek miatt. Mondd, hogy tudsz beszélni, ha akarsz. Miért nem szólsz soha hozzám?” - kérdezte a babát szomorúan. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi volt, a tekintete szokatlanul szomorú volt. Elismételte a kérdést, de felelet csak nem jött. Újra elismételte, és minden ismétlésnél egyre parancsolóbbá váltak a szavai. Megzavarodott és sírt, Betsabeja azt mondta a babának: „Nem akarsz hozzám beszélni?” 253
