Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Oliver Friggieri: Az első telefonhívás; A baba, amelyik nem beszélt
és bánnalták egymást. A telefonasztal úgy maradt, ahogy volt, csinosan a szoba sarkába igazítva és a csengések továbbra is folytatódtak. Kicsengett, csengett egy ideig, aztán hirtelen elhallgatott, és újra csend töltötte be a szobát. „Tudhattam volna.” - mondta Filoména. „Mondd nekik, hogy jöjjenek és vigyék vissza, Filoména. Nem kell, nincs szükségünk rá...” „Nincs? Miért? Nem mi mondtuk, hogy kellhet, orvost hívni például, sür- gó's helyzetben?” - jegyezte meg az asszony. ,Mondd nekik, hogy jöjjenek és vigyék vissza.” — ismételte a férfi. „Ha nem gondolnak ránk, hogy élünk-e, biztos hogy akkor se gondolnak ránk, ha bajba kerülnénk, ha haldokolnánk. Egyedül élünk és egyedül is halunk meg. Szólj nekik, hogy vigyék el, vigyék el!” „Igazad van, Konstanzu, igazad van.” — mondta Filoména könnyekkel teli. A következő' nap felhívta a telefontársaságot. Ez volt az első hívása. A baba, amelyik nem beszélt ,Milyen szépek a szemeid! Úgy nézel rám, mint egy kisangyal, azok közül az egyik, akik a házak körül és a tanyákon kószálnak esténként, a gyerekeket figyelve, hogy alszanak-e már. És ha már mindegyik alszik, a boldog angyalkák újra elszállnak a sűrű felhők mögé a mennyországba, és vissza se néznek a földre egészen a következő éjszakáig.” Ezt mondta Betsabeja a babájának, szemeit a baba kerek arcára és pufók állacskájára szegezve. Ki tudja, hány másik babát árultak a játékboltban, talán néhány sokkal szebbet is? Néha, amikor Betsabeja az anyjával sétált, megállt és hosszan bámulta őket, és néha az anyja továbbment anélkül, hogy észrevette volna, hogy lánya még mindig ott ácsorog a kirakat előtt. Voltak vörösesbarna hajú babák, vörös hajú babák és feketék. Mindegyiknek gyönyörű szeme volt, néhányuk alvósbaba, mások pedig úgy néztek a festett szemeikkel, mintha azt várták volna, hogy történjen valahol valami. Betsabeja csöndesen beszélt mindegyikkel, nézte és hasonlítgatta őket egymáshoz, de azok közül csak ez az egy törődött Betsabejával, ez az egyetlen egy értette a szavait, melyeket egész nap ismételgetett. A szavak valójában nem egy kislány szavai voltak, hanem olyanok, amelyeket a mamájától tanult. Az édesanyja mondta azokat esténként, amikor lefektette. Betsabeja egyik szó után a másikat mondta, mintha nem is beszélt, hanem kántált volna. Ugyanígy imádkozott, s anyja ezerszer intette őt. ,Amikor imádkozol, ne hadarj, különítsd el az egyik szót a másiktól. Figyelj, így, szívem”, és anyja példaként elmondott egy „üdvözlégyet”. 251
