Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Oliver Friggieri: Az első telefonhívás; A baba, amelyik nem beszélt

Betsabeja figyelt, de azután is ugyanolyan gyorsan hadart, mint előtte. A baba mindent értett és megértett, még a lélegzetét is. „Milyen szép szemeid vannak! Úgy nézel rám, mint egy kis angyal.” Néha összezavarodott, kihagyott egy szót, de továbbment, és a baba megértette a hiányzó szót is.

A baba hosszú haja mindig szépen volt fésülve, szemöldöke olyan volt, mint egy félhold, szemei vidámak, orra mélyről az arcába indult, és hirtelen ugrott elő, ajka szorosan zártan és méregvörösen tűnt elő a rózsaszínű arcocskából. Ingének gombjai túl nagyok voltak, de Betsabeja folyton gombolgatta minden ok nélkül. Két súlyos karja mezítelen volt, kövér kezének tenyere öt elkülönült ujjban végződött. Nagyon rövid szoknyája volt, nyárra és télre, és hosszú lábai járásra készek. így nézett ki a baba, aki Betsabejával együtt nőtt fel.

„Mama, miért nem beszél a babám? Mindent megért, amit mondok neki, és mindent megcsinál, amit akarok, de nem értem, hogy miért nem szól hozzám egy szót se. Tudom, hogy nem haragszik, mert mindig mosolyog rám. Sose veszekszünk és látom hogy örül, amikor elmondom a legszebb meséket, amit te szoktál mesélni.”

A kislány mindig ugyanazt kérdezte. Az anyja egy pillanatra abbahagyta a házimunkát, hogy olyan választ keressen, ami kedves is és egyszerű is, egyet azok közül, amikért nem kellett erőfeszítést tenni a gondolataiban. De azt, hogy miért néma a barátja, sose mondta meg valójában.

Egyszer Betsabeja rosszul viselkedett és kikapott. Hosszan és keserűen sírt. Szemei vörösek voltak a méregtől, és duzzogott. Senkihez se szólt, csak sírt, aztán felállt a konyhakőre úgy, hogy anyja észrevegye. Tiltakozó akciói után a babájának is el akarta mondani szomorúságát, ki akarta önteni a lelkét. Felment hozzá összetört szívvel, szeme olyan fátyolos volt, mint egy párás ablak a sűrű eső alatt, és elcsuk]ó hangon mondta: „Nem fogom elmondani a mai napot kedvesem, és azt sem fogom mondani, hogy milyen szép szemeid vannak. Ma nem. Ma velem kell, hogy sírj! Ma éjjel a kisangyalok sem jönnek le és kószálnak a házak fölött és a farmokon, úgyhogy ne várj rájuk.”

Azon a napon a boldog angyalok mégiscsak lejöttek, mintha mi sem történt volna, és észre sem vették, hogy a kislány sokáig nem tudott elaludni, nem hallották a jeleket az éjszaka óráiban. Talán még ők is haragudtak rá.

Amikor Betsabeja elkezdte az iskolát, anyja folyton a dolog komolyságára figyelmeztette, és arra, hogy itt az idő, hogy abbahagyja végre a babázást. Játszhatna inkább új barátaival - mondta -, azok mindenfajta játékot ismernek, és még beszélni is tudtak. A baba hosszú ideig elhagyatva hevert a sarokban, ahová Betsabeja szokás szerint rakta a játékait, mielőtt aludni tért volna. A por már beleivódott a színeibe és be is fedte, a ruhája fakó lett, és szemei is elvesztették az élénkségüket.

A régi szavak elfelejtődtek; már se a kislány, se a baba nem törődött azokkal. Gyorsan megváltozni látszott a világ, és bensőjében már egy kis iskolás lány szíve dobogott, aki azt kívánta, bárcsak megmaradhatott volna békés királyságában szeretett-szemű barátjával. Nemegyszer, míg édesanyja a házimunkával, a takarítással, főzéssel volt elfoglalva, vagy énekelgetve mosott, s csend hullott a folyosó kövére, mint délutáni szieszta idején az iskolában, Betsabeja lábujjhegyen vagy mezítláb, kezében tartva kifűzött cipőjét, lopva

252