Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

szépség. És azt mondanám: „Nézd, rózsaszín az ég alja!” „Imádom a naplementét” — válaszolná. Aztán hazamennénk, anyu szendvicseket hozna be, de mi csak azt várnánk kipirultan, mikor hagy már magunkra. És andalító vonósok szólnának egész nap, és egészen csendben lennénk. És mi lenne,... szóval, így töltöm az estém. Ha igazán mélyen benne vagy, nem olyan depi, csak a felébredés nehéz. Van néha, hogy csak ülsz, elhagyott minden tetterő, és nem is érzed, hogy ezzel valami baj lenne, úgyse tudsz változtatni semmin. Kényszerpályán mozogsz, amit előre kijelölt valaki, aki elfelejtett konzultálni veled. Mint az űrszonda, tartasz valami homályos cél felé, amit csak elmondásból ismersz, vakon és tehetetlenül. Van így néha.

Aztán másnap szép idő van, vagy egyszerűen csak sikerül kialudnod magad végre, mert jókedvűen ébredsz, nem bánt a kényszerű passzivitás, sőt, vidáman elfogadod, azt mondod: mégiscsak van benne valami... És ilyenkor nem gondolsz annyit Rá, más arcvonások kezdenek érdekelni, új embereket keresel a tömegben. Süt a nap, a tél elmúlt? Mindenesetre tavaszi meleg van február vége felé, elkezdődött a következő félév, és tömjük magunkba Noémival a hamburgert és a sültkrumplit. Valami abszolút tökmindegy-témáról beszélgetünk, fősuli, pletykák, ilyesmi. Minden a szokásos.

Mégis jókedvem van, vagy, ha ez túlzás is, de ma értékelem az életet Napostul, Holdastul, Földestül, annak minden lakójával és alkotórészével egyetemben. Parapp-pam-pam. Bizony, csak nézek ki a fejemből és még csak nem is sejtem, micsoda változások lehetnek készülőben, egyáltalán fogalmam sincs semmiről.- Jössz buliba jövő héten?- Miféle buliba? Nem hiszem - mondom két sültkrumpli elfogyasztása közti szünetben.- Amit Ildi rendez. Kapott egy lakást a szüleitől, és most felavatja. Hiszen téged is hívott! Gyere már el!

Nem tudom, mi indít arra, hogy okét mondjak, magamat is meglepem néha.- Oké. - És nem tudom, megbánjam-e, vagy se. Sok minden eszembe jut: az Ildi évfolyamtársunk, talán jó társaság gyűlik össze, jó alkalom az ismerkedésre, persze meg is hívhatnék valakit, és lehet... lehet Ő is ott lesz. Bár már nem is tudom, hogy ez-e az, amit akarok. Nyaggatom Noémit, hogy ki lesz ott, meg, hogy tényleg nem tud-e többet, de ő is csak találgat.

Képzelődésektől zsongó fejjel megyek haza. Néha meg tud lepni az élet, bár úgyse történik aztán semmi, mondom magamnak. Nem szokott. Csak képzelődéseink töltik fel az egyhangúságot.

Azon kapom magam, és ez megint elbassza a kedvemet, mert sehogy sem tudom túltenni magam rajta, hogy megint Rá gondolok. Megint az bánt, hogy nem emlékszem egyes dolgokra: tudom, valami nagyon szar szám volt, amire először táncoltunk, de sehogy se jut eszembe mi. Valami nagyon szar szám volt. De arra emlékszem, amikor az ablak előtt állt, és kint esett az eső, zuhogott, minden szürke volt. Közeledtem felé kezemben két pohár borral, és mielőtt belekóstolt volna, könnyedén felszívta a savanykás illatot. Kurva rossz bor volt. Elkezdődött ez a szám (vagy ez mégis utána volt?) és táncoltunk, pedig nem táncolt senki, legalábbis nekem úgy tűnt, és nagyon, de nagyon szar szám volt.

21