Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson
lehanyatlik, szép, barna Szemei megüvegesednek, és vér önti el a padlót. Ezt felső kameraállásból látjuk, a vörös tócsa egyre nagyobb. Fanni felegyenesedik, farmerja csupa ragacs, vér. Hányingerem van, de belül vigyorgok, mert undorodom magamtól. Aztán csak az jut eszembe, ahogy a múlt előadáson, a vizsgaszünet előtt épp odamentem hozzá és köszöntem, de O rám se pillantott, még talán a szempillái alól se, és csak annyit mondott: „Hello” közömbös hangon, és folytatott valami felesleges, felszínes beszélgetést. Kicsit késve érkezem, Silent már ott van Jodánál, valami zenét hallgatnak, amit nem ismerek fel elsőre. Afűtőtest közelébe ülök, hogy átmelegedjek, de csak libabőrös leszek a hirtelen forróságtól. — Mi hír az űrszondáról? - kérdezem Jodát. Csak vállat von. — Semmi. Úton van. Mindenféle marhaságról dumálunk, nem is tudom miről, filmekről, zenékről, könyvekről, ismerősökről. Joda megkérdezi, tudok-e valamit Tobiról, mondom, semmit. Itt is járt a nyomozó a múlt héten, meséli, de hát nem igazán tudott neki segíteni. Silent is megjegyzi, hogy náluk is volt, én csak bólintok, nekem már mondta. Nemrég voltam Lauránál is, egyedül volt és unatkozott, mert Zoli még nem jött vissza Szombathelyre, kérte, ugorjak fel egy délután. Átnéztünk egykét tételt a szigorlatra, beszélgettünk, megpróbált lelket önteni belém, mert eléggé el voltam kenődve aznap délután. Ültünk a konyhában, ő újabb cigire gyújtott, néha beletúrt a hajába, mert egy szőke tincs folyton a szemébe hullt. — Hülye vagyok - mondtam. Az űrben Hivatalos tény: a rendőrség beszüntette a nyomozást Nagy Tóbiás eltűnése ügyében. Minthogy két hét után sem jutottak semmire, félretolták az egészet, mondván, majd később, gyerünk keresni valakit, akit meg is lehet találni. Összefutottam a nyomozóval, onnan tudom. — Valószínű, már rég külföldön van — mondta. — Nincs értelme tovább keresni. Ki tudja, megtalálnánk-e valaha? Talán még hozzáfűzött valamit, hogy sajnálja, meg ilyesmi, nem emlékszem. Mint ahogy arra se, hol találkoztam vele, milyen ruhát viselt, a neve meg már rég nem jut eszembe. Mindent elfelejtek. Nem emlékszem, milyen szám ment a buliban, amikor összejöttem az ex- barátnőmmel még akkor, melyik filmet néztük meg a moziban pár napra rá, de arra se, mit mondott, mikor szakított velem. Tegnap találkoztunk a vizsgán; odaadtam neki az I ** Milkát, úgy tűnt, örül neki. Csak ülök a szobám mélyén, erőt vesz rajtam a nosztalgia és elmúlt nyári napok emlékei zuhannak rám. Feltekerem a hifin a hangerőt, andalító vonósok és egy pohár kóla hatása alatt elmerülök a „mi lett volna, ha” és a „mi lenne, ha” világában. Mi lett volna, ha azon a napon, két hét boldogság után, nem kezd bele, hogy így meg úgy, ha még most is bármikor átkarolhatnám, megcsókolhatnám. Ha kimehetnék Vele sétálni a Csónakázó tóhoz, és a szél hidegen fújna, mint tegnap, mire összebújnánk, hogy ne fázzunk, a naplementében vöröslő felhőket bámulnánk és elragadna a bennünket körülvevő 20
