Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

köznap reggel, totál üres, emlékszem, anya fél nyolckor bekukkantott, már ébredeztem, de felkelni nem volt kedvem. A csend idegesít, felhangosítom a hifit, hogy a zene betöltse az egész lakást. Vajas zsemlét reggelizek, és kólát iszok hozzá, lusta vagyok teát fó'zni. Tanulok egy keveset, aztán elindulok Jodához, ahogy megbeszéltük.

Belépek a rendó'rségre, föl az elsó're, ahogy a tábla mutatja, leülök, és várok a soromra. Nem messze tólem egy fiatal, feltűnően csinos csaj ül, szőkésbarna, vállig érő haj, finom arcvonások, enyhén mandulavágású szemek (talán egy őse ázsiai? vagy ősi magyar vér?), mondom, szépség. Észrevesszük egymást, szemezünk egy darabig, aztán átülök mellé. Vagy ő ül át énmellém, mindegy, az egész úgyis csak képzelődés.

Hosszan beszélgetünk, megtudom, ellopták a biciklijét, feljelentést akar tenni, elmondom én is miért vagyok itt. Elkerekednek a szemei, ilyen is van?, mondja döbbenten. Kérdezi, mennyire voltunk jó barátok, ezért mesélek egy kicsit Tobiról: együtt kezdtük a fősulit, ugyanazon a szakon, nem messze tőlünk volt az albija, úgyhogy sokat voltunk együtt. Mindketten hip-hopot hallgatunk a legszívesebben (Igen? Én is! - szól közbe a csaj), néha meg fújtunk néhány graffitit éjszakánként. Tobi&Max-ként szignáltuk, talán látott már egyet-kettőt, bár a legtöbbet lemosták. „Még mindig graffitizel?” — kérdezi, mire mondom, hogy mióta egyszer majdnem elkaptak, abbahagytam. így aztán beszélgetni kezdünk graffitiről, hip-hop-bandákról, DJ-kről, meg ilyesmiről. „Szereted DJ Cam-et?” - kérdezem.

„Szereted DJ Cam-et?” Egész meleg van, ahhoz képest, hogy csak néhány napja múlt karácsony. Végigvonulok a Hunyadi úton, a discmanben DJ Cam szól. Vonulok. Ez a helyes kifejezés. Egyenes derékkal, de lazán, ritmusra lépek, energikusan. Ha zenét hallgat az ember, rögtön más színe lesz a világnak, minden értelmet, mélységet nyer, jó menekülni az üres zajoktól. A discman, vagy a Walkman néha életmentő, főleg estefele, hazafelé, vagy egy buli után, buszon, hosszú várakozás alatt, egy enyhe, téli délelőttön az utcán. Egy házfalon megpillantok egy graffitit: TOBI. Érdekes, eddig észre se vettem.

Éjfélkor, valamikor tavaly nyáron, hátunkon fekete hátizsákkal, sötét, szürke és kék cuccokban végigsurrantunk a Paragvári utcai házsoron, mint két ninja. Az utcasarkokon, meg itt-ott felfújtuk a nevünket a falra, Tobi&Max, arcunkon festőmaszk, hogy ne kelljen belélegeznünk a permetet. Fejünkön csuklya és baseballsapka, tényleg úgy néztünk ki, mint két modern ninja. Fél kettő volt, ilyenkor járnak a legkevesebben az utcákon, ezt olvastuk valahol.

„Nem minden földönkívüli jön a földön kívülről.” Tobi hátralépett, megszemlélte a felfújt szavakat, hallottam, ahogy magában röhög, míg szemmel tartottam a környéket. „Menjük!” - mondtam, vagy legalábbis valami ilyesmit. „Bazdmeg, húzzunk!” De Tobi röhögött, „nyugi” - mondta, és gyorsan felvázolta fehérrel egy másfél méteres „T” körvonalait. Majd „0”-t, JB”-t, „I”-t fújt. Bordóval újra átfestette az egészet, gondosan, de gyors és biztos mozdulatokkal. Sose tudtam úgy fújni, mint ő. Mintegy húsz perce dekkoltunk ott a sarkon, féltem, valaki észrevett már bennünket, és hívta a zsarukat. Nem akartam lebukni. Hamarosan a piros szóró is a hátizsákba került. „Tiszta minden?” - kérdezte. „Bazdmeg, siess!” „Oké, nyugi, ne izgass.” Előhalászta az ezüstöt, és befestette a betűket szép sorban. A szemközti oldalon feltűnt egy fekete, sietősen lépdelő alak, de láthatóan nem törődött velünk. „Autó!” - kiál17