Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

tottam fojtott hangon, ahogy megpillantottam a két halvány fényszórót, melyek, látszólag testetlenül, feltűntek az utca torkolatában. Gyorsan arrébbsétáltam, Tobi még befejezte a mozdulatot, bedobta a szórót a táskába, majd a falhoz lapulva elbújt. A motorzúgás elhalt, hallottam, ahogy röhög.

Bandukolok a Fő téren, és azon jár az eszem, micsoda nagy mákom van, hogy sose buktunk le. Még ha ki is jöttek a zsaruk, mi már messze voltunk, vagy jól elbújtunk. Egyszer a ház lépcsőházából figyeltük a lassító rendőrkocsit. A zsaru kiszállt, körbenézett, de mert sötét volt, és hideg, feladta, tovább- állt. Azért még vagy fél órát vacogtunk és röhögtünk rejtekhelyünkön, csak utána húztunk haza. Arra gondolok, hogy milyen keveset dumáltunk ezeken az estéken. Csendben lopóztunk, suttogva figyelmeztettük egymást a közeledő veszélyre, csendben bazdmegeltünk, profin, mint a filmekben a kommandósok. Szeretném, hogy eszembe jussanak a részletek, de minden elmosódott, csak pillanatok összefüggések nélkül, hiába erőiködök, nem emlékszem valójában semmire. Két lány áll a telefonfülkénél, pufi kabátban, egyikük ilyen argentinforma sapkát hord, homlokán néhány aranyszőke fürt, tapadós nadrágja mutatja fantasztikusan jó lábát, de az arca buta barbie-arc. A másik csaj még nála is szürkébb.

Új szám kezdődik a fülemben, lépésem ritmusát finoman a tempóra igazítom, a fejem is járni kezd a kemény ütemekre. Az egész világ követi a ritmust, átveszi a hangulatot, a megfelelő arcát mutatja, hogy tökéletes filmmel szolgáljon a tökéletes zenéhez. A város, a falak, a beton, a villanypóznák, a sarki zöldséges, a butikok, az emberi arcok, minden megtelik szépséges fájdalommal, minden múlandóságot mutat, elröppenő látszatot; míg zenét hallgatok, érezni vélem a dolgok mögött megbúvó lényeget.

Épp ráfordulnék a Kőszegi utcára, mikor kifogy az elem. Atkozódom, sőt, azt hiszem, félhangosan, mert valaki megbotránkozva rámnéz, míg végigkutatom a zsebeimet és a táskámat pénz, vagy pótelem után kutatva, annak biztos tudatában, hogy keresésem teljesen felesleges. Leveszem a fülhallgatót. Még vagy negyed óra, míg Jodáékhoz érek. A zajok, beszédhangok bántják a fülemet, erőszakosak és kellemetlenek. A korábbi misztika és szépség eltűnik, kiterjedés és anyagiság veszi át a helyét. Mint amikor egy szép, napsütéses nyári napon, hirtelen hideg szél támad, hatalmas, fekete felhők kerekednek, és koszosán, szürkén esni kezd. A világ kifordul a sarkaiból, egy másik arcát mutatja, és az embernek felfordul a gyomra, míg átáll egyikről a másikra. Az újságos előtt egy tízéves-forma fiú üvölt és ráncigálja anyja kabátját, hogy neki kell Pokémon-kártya, neki kell Pokémon-kártya. Ez az apró jelenet valamennyire megnyugtat.

A mozi után újabb „TOBI” a Pogi Ház falán, a legtöbbet már lefestették. Vajon mi lehet vele? Szinte látom magam előtt, ahogy valamely kis, falusi vonatállomás várójában alszik. Nem látszik rajta, hogy menekülne: tiszta és ápolt. Nem fekszik végig a padokon, mint körülötte sokan, egyenes derékkal ül, szeme könnyedén lecsukva, mintha meditálna. Fülén ott a Walkman, nem sokban különbözik bármelyikünktől. Amikor a személyleírást kellett adnom róla a rendőrségen, komolyan zavarba jöttem.- Olyan sötétbarnás haja van, rövidre vágja. Általában, úgy értem.- Körülbelül milyen magas?- Százhetven fölött. Talán száznyolcvan. Vagy annyi azért nincs.

18