Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

- Koszi. Neked is.- Jössz 29-én? Rég láttalak.- Persze. Te már tudsz valamit?- Már átnézegettem.- Tudod is?- Ö-ö. Te hogy állsz?- Az elejével már végeztem.- Jól csinálod. Mit kaptál?- Mi? Semmi különöset. Ruha, könyv, ilyesmi. Te?- Én is. Elolvastad a Tajtékos napokat?- Nem volt még időm. Visszahozzam? Kell?- Dehogy. Olvasd el. Azért adtam.- Nem tudom, mikor lesz időm. Mosta...- Szakíts rá.- Mostanában inkább tanulok.- Pedig érdemes.- Elhiszem. El fogom.- Oké.- Akarsz még valamit...?- Nem is tudom. Asszem, akartam.- Azért jó, hogy hívtál. Örülök, hogy barátok maradhattunk.- Aha. Én is.- Szia.- Hellóka.

Összefüggéstelenségek tolulnak a fejembe, érzések, ellenérvek, hirtelen minden lófasz, ahogy másodszor is leteszem a kagylót. Dühös vagyok, de nem tudom kire, és nem akarom sajnálni magam. Szar.

Szeretek utazni, de csak akkor, ha ki tudok bámulni az ablakon. Nem zavar, ha menetiránynak háttal ülök, vagy szembe, nekem mindegy, csak kilássak. Szeretem látni, mi az, amit magam mögött hagyok, vagy azt, ami felé közeledek. Ha nem látom, hová megyek, az olyan, mintha meg se mozdulnék; legrosszabb, ha valóban áll a vonat, a busz. A csendes várakozás az maga a halál, ha nem változik semmi, ha nincs semmi előrehaladás, akkor minden perspektíváját veszti, olyankor mintha lebegnénk, végtelenségben, tétlenül, és nem is tudunk mit tenni. Az élmény olyan hatalmas, szörnyű és valóságos, hogy a mozgás egyszerre illúzióvá válik. Olyankor hirtelen minden lófasz, dühös leszek, de nem tudom kire, és sajnálni kezdem magam. Szar.

Az utcákon alig mozdul valami. Buszok, néha egy autó, rokonokhoz és haza igyekvők. Szerelmespárok, magányosok. Valami kis hó szállingózik, állítólag idén enyhe telünk van, lehet, igazi hóesés se lesz. Visszafordulok a könyveim és jegyzeteim felé, tanulnom kell, szüleim a szomszéd szobában tévéznek, anya közben vasal. A szomszéd a Dáridót nézi teljes hangerőn. Felrakok egy CD-t, hogy elnyomja a környezet zajait, és koncentrálni tudjak. Elrepül az este. Ennyi.

Sosem szoktam emlékezni az álmaimra, de reggelente, ha tehetem, gyakran fekszem félébren ábrándozva-álmodozva akár órákon át. Változásokról álmodozók, langy illúziókba ringatom magam, mielőtt kikelnék a hideg reggelbe. Már tíz óra is elmúlt, mire kikászálódok. A lakás, mint minden hét16