Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

valami, amitől izgalmas lett. Elképzeltem egy hosszú, sterilzöld folyosót végeláthatatlan ajtósorral mindkét oldalon. Az ügyeletes rendőr jött mögöttem mogorván és szótlanul. „Negyvenkettes.” Csak ennyit mondott, és az ajtóra mutatott. Beléptem; az aprócska szobában nem volt más, csak az asztal két székkel, mögötte az elmaradhatatlan vasszekrény. A tiszt, aki az asztal mögött ült, kopasz volt, hatalmas termetű és vörös. A másik rendőr végig mögöttem állt, amíg leültem. A kérdések halkan hangoztak el, és én halkan válaszoltam, de visszafogott motyogásom még így is üvöltésnek tűnt a vékony falakból áradó csend mellett.

Egy másik változatban emberektől, lopott bicikliktől nyüzsgő előteret képzeltem magam elé, gondjaikat panaszoló embereket, sipítozó, vén cigánykurvákat, felkötött karokat és bepólyált fejeket. Borzalmas meleg volt, talán a sok ember miatt. Mintha még a padló is megolvadt volna. A levegő sűrű volt a számtalan várakozó kipárolgásaitól: fing-, izzadság- és húgybűz keveredett cigarettafüsttel, mindent átható dohszaggal, lábszaggal, trágyabűzzel. A tiszt is büdös volt, minden testnyílásából áradt felém, hányinger és ájulás környékezett, míg felvette az adatokat.

Persze nem minden verzió volt ilyen mazochisztikus, volt még több is, majd később visszatérek rájuk.

Néhány napja, legalábbis valamikor karácsony előtt, kimentünk Jodával és Esztivel a TESCO-ba, ajándékokat venni, meg ilyesmi. Eszti, azt hiszem, valójában nem is akart jönni, csak mi kicibáltuk. Lauráékat is hívtuk, de addigra már útban voltak hazafelé. Hatkor indult a vonat Pécsre, otthon töltötték az ünnepeket. Később mesélték telefonon, hogy a pályaudvaron láttak egy hapsit pizsamában és papucsban. Mínusz két fokban! Fel akart szállni a vonatra, de a kalauz nem engedte. ,Megszöktél, ugye?” - kérdezte tőle, és az bólintott. Hogy mi lett a továbbiakban a sorsa a bolondnak, nem tudom, a vonat elhagyta a pályaudvart.

Amikor a szerelvény elsuhant a TESCO mellett, mi a pudingoknál álltunk, a hűtőpolcnál, és nem tudtuk eldönteni, vegyünk-e akciós csokipudingot, vagy se, pedig kellemetlen volt ott állni a hidegben. Eszti arról beszélt, hogy valami srác meghívta őt moziba meg minden, aztán meg arról, hogy sampont kell vennie (hosszú barna haja van), mégpedig Panténe-t, mert az a legjobb, és kábé húsz percbe telt, míg el tudtuk ráncigálni a körömfestékektől. Az édességeknél keresgéltünk, bonbon-meggyet és I ^ Milkát akartunk venni, azon filóztam, hogy epreset, vagy mogyorósat, nem tudtam elhatározni magam egyik mellett sem: csak bámultam a két lila dobozt. Egyszerre valaki odabiccentett nekem, rámhellózott, de olyan váratlanul, hogy majd elejtettem mindkét doboz töltött csokiszívet.

A nyomozó, aki meglátogatott pár héttel ezelőtt, még egész fiatal volt, talán csak most végezte az akadémiát. Összesen kétszer keresett meg: először úgy másfél-két hete (talán egy hétvégén - nem emlékszem), és még egyszer úgy egy hete kábé. Kétszer is bemutatkozott, valami Horváth, vagy Németh Akárki, sose tudtam megjegyezni a neveket. Igazából nem is akart semmi különöset, kérte, még egyszer mondjam el, amit már a rendőrségen is elmondtam, meg hogy milyen egyéb haverjai vannak még Tobinak, amiben me- gintcsak nem tudtam igazából segíteni. Kérdezte, hogy milyen szokásai vannak, iszik-e, füvezik, drogozik-e.

14