Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson
lemeze, vagy tévéműsora. Néhány feltételezés, semmi több. A felfedezés, hogy csak ennyire felszínesen ismerem egyik barátomat, meg sem lep igazán. Körülpillantok a szobában. Három ismerős arc. Kit ismerek igazán hármójuk közül? Ki ismer engem? Tudná valaki, hogy hol kell keresni, ha eltűnnék?- Jelentenünk kéne a rendőrségen - szólalok meg határozottan, és lazán hátradőlök a kényelmes fotelban. Mély hallgatás. - Valakinek szólnia kéne - töröm meg a csendet, amely ezután újra ránktelepszik. - Minél hamarabb jelentjük, annál jobb — mondom. Szótlanság.- Ki menjen? — teszem fel a kérdést. Miért mindenki engem néz? Kétségbeesett kísérletek ..., persze voltak napok, mindennapok, amik éppúgy zajlottak le, mint bármely más nap. Napok, amikor nem történt semmi. Akkor is ez lett volna, ha éppenséggel minden másként alakul, és talán végül épp ezek az unalmas, időtlenségben felolvadó, emlékekből törlődő pillanatok mentették meg a helyzetet, felejtették el a körülményeket. Igaz, a változások sem voltak mélyről feltörő, mindent felborító katasztrófák. Sőt, vágytunk a katasztrófa után, hogy végre történjen már valami, valami, ami arra késztet, hogy újragondoljuk nyomorúságos életünket. Nem is éreztük igazán a nyomorúságát, csak a hiányt, amit minden eszközzel próbáltunk, és próbálunk ma is kitölteni. Nem is tudom igazán, mi volt az, ami lezajlott, a kezdőpontját sem látni, talán nem is történt semmi. Az egyik ilyen szürke hétköznapon - a közakaratnak engedve - elmentem a rendőrségre, egy barátom eltűnését jelenteni. Akkoriban, pár hét tiszta ég után, újra ráült a városra ez a tejszerű köd, komolyan, nem láttál az orrodig se. Eltűntek a határozott körvonalak, a tárgyak mintha beolvadtak volna környezetükbe, hol távolibbnak, hol közelibbnek tűntek, mint máskor. A rendőrségen jóformán nem volt semmiféle mozgás. Rögtön útbaigazítottak, hamarosan az irodában voltam. Az ügyeletes tiszt nem volt se öreg, se fiatal, nem fűzött semmihez megjegyzéseket, csak felvette az adatokat, alá kellett írnom, hogy ez meg az, aztán annyi. Néha könnyebben mennek a dolgok, mint azt előre elképzeltük. Kifele menet még mondott pár biztató szót, meg hogy az elkövetkező pár hétben, lehet, meglátogat a nyomozó, legyek segítségére. „Oké” - mondtam. Ittam egy kólát, ettem valami csokit, és próbáltam elfelejteni az egészet. Ez pont 12 napja történt. Tegnap volt karácsony. Ruhát, könyveket kaptam és pénzt. Az egész ünnepet tévézéssel töltöttem, hamar lefeküdtem. Sosem szoktam emlékezni az álmaimra, csak a hangulat ragad meg a tudatom szélén. Körülhatárolhatatlanul lebeg ott egy darabig, aztán reggeli közben lezuhan, és ezer darabra törik a csempén. Végül nem marad belőle semmi. Felolvad a kávé aromájában, az odaégett pirítós bűzében, a lekvár ragacsos illatában. Az utóbbi két hetet folyamatos csalódottságban töltöttem. Nem is értem, miért lett ilyen kurtán vége az egész Tobi-ügynek. A nyomozó egy hete járt itt utoljára. Azzal vigasztaltam magam, hogy különböző verziókat fantáziál- tam rendőrségen tett látogatásomból. Mindig változott valami, mindig történt 13
