Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz

ahogy a tutaja egyre lassabban és csendesebben siklik lefelé a tengerré szélesedő nagy folyamon - talán az Amazonason úgy válik a parti övezet egyre riasztóbbá, a végcél elérhetetlenebbé. Az idő előrehaladtával a tutaj utasai nem közelednek, hanem eltávolodnak Eldorádótól, reményeiktől, önmaguktól. Aguirre és hajója az időtlenségbe tart, tehát nincs megérkezése soha, sehova.

Amodern filmművészet egyik nagy kalandja és kitörési pontja az időjáték. A XX. század középső évtizedeiben a kamera már nem csupán a jelenben érzi jól magát, hanem a múltat, az emlékeket, az álmokat, a jövőt, a létezőt és a létezés fizikai paramétereit merészen semmibe vevő fantáziavilágot is fürkészi. Ráadásul mindezt magától értetődő természetességgel teszi. Talán éppen azért, mert a filmnyelv egyik legfontosabb sajátossága a képek dinamikája, folyamatos áradása, illékonysága. A fotóval szemben a mozgóképek itt és most-ja valójában fikció. Az aktus-jelleg érvényesülése, a képek folyamatossága nélkül nincs film! A kép olyan eleme a filmnek, mint a csepp a fo- lyónak. Megragadhatatlan. Ha kiemeljük az áradatból, akkor már nem filmként, hanem fényképként funkcionál. Megszűnik leglényegesebb sajátossága, a filmszerűsége!

Nem csupán a vizeknek, a filmművészet eddigi történetének is van hullámzása. A mai kor talapzatáról visszatekintve egyértelmű, hogy az 1920-as évek avantgardizmusa, Orson Welles színrelépése, a neorealizmus és az 1960-as évek új hullámai filmművészeti virágkorok. A dagályt azonban mindig követi az apály. Az utóbbi negyedszázad filmművészeti hullámhegyei ellaposodtak, lecsendesültek. A posztmodern paradigma hívei elsődlegesen nem a szerzői- séget, hanem a tematikai, műfaji és stiláris sokszínűséget, az eklektikusságot részesítik előnyben. Ezért is egyre kevesebb a remekmű. De még így is - dolgozatom sajátos szempontjait nem kizárva - vannak érdekes alkotások. Közülük villantok fel néhányat.

A francia Luc Besson még nem töltötte be a 30. életévét, amikor 1987-ben már a harmadik mozi-darabjával rukkol ki. A nagy kékség című filmjében a saját poétikus látomásai által ihletetten „rendezi be” a tenger világát. A szokatlan témaválasztás és a közérthető szimbolika eredménye az, hogy A nagy kékség kultikus alkotássá, egy generáció életérzésének kifejezőjévé magasztosult. A földi és tengeri mélységeknek, az ismeretlen világ vonzásának és taszításának, az élet és a halál merész egymás mellé állításának fantasztikus szüleménye találkozott az 1980-as évek ifjúságának egzisztenciális és lelki gondjaival és megtisztulási törekvéseivel. Amikor 1991-ben Besson ismét a mélyrétegekbe ereszkedik a kamerájával és Atlantis címmel elkészítette naiv meséjét a halak balettjéről, már jóval kevesebb néző szédült bele a tengeri mozgókép-kavalkádba. A II. évezred végén a fiatal és kevésbé fiatal korosztályok tagjai már egészen más film-mesék iránt érdeklődtek.

Az 1940-es és az 1950-es évek fekete szériájának filmjeivel rokonítható néhány ezredvégi alkotásában szinte örökösen esik az eső. Valósággal özönvíz zúdul a földre. Az utcákon nappal is sejtelmes félhomály honol. A szereplők élettere minden esetben a jövő nagyvárosa, a Jzéső-újkori barbárság” Szodomája, ahol az eső- és ködfüggöny mögött a bűn a törvény, ahol nem a teremtés, hanem a rombolás a módi. E téma legkiemelkedőbb darabjainak

189