Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz
című filmjében a Mississippit és völgyének eltűnőben lévő értékeit örökítette meg, celluloidszalagon biztosítva a kultúra maradandóságát. Julien Duvivier már 1936-ban főszereplővé avatja a Szajnát. A Szajnaparti szerelem arról tanúskodik, hogy a franciák folyója már a XX. század elején is vonzotta a szerelmeseket. A posztmodernista Léos Carax 1991-ben természetesen teljesen más tónusú „Szajna-filmet” készített. A Pont Neuf szerelmesei című alkotásában elemi erők - tűz és víz, férfi és női szenvedély - csapnak össze. Carax képein még az éjszakák - hidak, rakpartok, ódon házak - is színekben tobzódnak. Az újmódi francia filmművészet egyik legcsillogóbb modorú rendezője szakít a carnéi hagyományokkal, a költőivé stilizált pesszimizmussal. A mai moziba járók nagy örömére merészen hirdeti, hogy bár lehetsz félig vak vagy félig rokkant, van jogosítványod” a boldogságra. Vigo Atalante nevű komor uszályának rövid ideig történő felvillanása nem a nagy előd filozófiai konzekvenciájával való azonosulást jelzi. Inkább csak kedves poénról, illetve tiszteletadásról van szó. A kelet-ázsiai filmművészet markáns alakja a tajvani Csaj Ming-liang 1997-ben készült A folyó című filmjének és Jancsó Miklós 1991. évi Kék Duna keringőjének címadása csupán a szereplők életterének meghatározása, a művek szociográfiai hitelessége miatt különös jelentőségű, bár az idős magyar mester a Strauss keringőre történő utalással a monarchiás-operettes, tipikusan magyar életformát is megfricskázza. A tajvani rendezőtől idegen az ironikus szemléletmód. A távol-keleti alkotó a posztmodern korszakban is annak a nyers realizmusnak a híve, ami a filmművészet nagy hullámverése idején még a magyarokat is jellemezte. Ebből a szempontból modelláló erejű filmnek tekintem Gaál István Sodrásban című munkáját. A magyar új hullám nyitányfilmjében - 1963-at írunk - a Tisza az élő lelkiismeret folyója. A végzős egyetemisták minden bizonnyal az utolsó nyári szünetet töltik együtt. Mint mindig, úgy ezúttal is alámerülésekkel fűszerezett játékos fürdőzéssel múlatják az időt. Csak a parton veszik észre, hogy egyik társuk hiányzik. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen kérdés foglalkoztatja őket. Ki a felelős barátjuk haláláért? A testi tisztálkodást egyeseknél a lelki értelemben vett öntisztulás, másoknál a „besározódással” felérő kimosakodás követi. Az iskolapadban és a vízben még működött a csoportkohézió, a szárazfóldön már kevésbé. A nagy vizek — óceánok, tengerek, tavak, folyamok — túlsó partja mindig titkokat rejt. Ezért a túlsó part vonzza a felfedező hajlamú embereket. Az ismeretlen túlsó oldal a vágyainknak, álmainknak is kifutási terepe. A mítoszok, mesék, népdalok és a slágerek egyöntetűen boldogságot jósolnak az Operen- cián túlra. A probléma az, hogy a beteljesülésnek nem csupán a tere, hanem az ideje is a messzeségbe vész. A folyó sok kultúrában jelképe az idő múlásának. Ezért folyton-folyvást kanyarulatainak követésére és felderítésére csábítja a kalandor-természetű embert. A folyami utazás általában hosszan - örökké? - tartó, mert sokszor nem is kecsegtet a célba érkezéssel. A fenti elvek tipikus megtestesítője Werner Herzog Aguirre, az Isten haragja (1972) című „kalandfilmje”. A német rendező alkotásának hőse, a mítoszok és a saját megfékezhetetlen vágyai által motivált hadvezér szent meggyőződése, hogy az ő küldetése Eldorádó, az „aranyország” felfedezése. Am 188
