Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz

témánk szempontjából több érdekes filmet is rendezett, de a filmtörténet nem mindegyiket kanonizálta. A. Szűzforrás (1959) a valóságos és misztikus elemekben bővelkedő XIV. századi svéd paraszti életformát eleveníti fel. Fények és árnyékok, vizek és tüzek, közönséges földi tárgyak és különleges égi hangok közvetítik a bonyolult pszichológiai, filozófiai és teológiai összefüggéseket. Idilli képek és szörnyű jelenetek — nemi erőszak, gyilkosság — váltakoznak. De az emberi gyarlóságok, bűnök helyén forrás tör fel és csoda történik, ami a bergmani életmű ismeretében Isten jelenlétének bizonyítéka. A mester a Szűzforrás ban még nem marasztalja el a bűnös embert. Éppen ellenkezőleg! Azt sugallja, hogy aki bepiszkolódik, az megtisztulhat a forrás vízében. A hitevesztett, de a hitét kereső lénynek még van esélye arra, hogy rátalál Istenre. Bergman a XX. század közepén egy megtépázott, ingatag világból pillant vissza a hit aranykorába. Erkölcsi példázata ezért sejtet optimista távlatokat. De nem egészen tíz év elteltével, 1967-ben a megtalált bizonyosság már semmivé foszlik. ,JVincs többé mit tenni. A leszálló ágon vagyunk” - vallja Szégyen című filmje által ihletetten. E mű befejezésénél komorabb történetlezárással én magam a mai napig sem találkoztam.

A háború démona által megfertőzött szigetről rozoga bárkán menekülnek az emberek. Köztük van Jan, a korábban nyárspolgárként megismert férfi, aki a szörnyűségek hatására elvetemült gyilkossá válik. Mellette húzza meg magát Eva, a felesége. Köd ereszkedik a tájra. A csónak elindul a partról, de senki sem tudja hova. Az „úszó erőd” körül holttestek „úszkálnak”. Az élettelen némaságban egy-egy evezőcsapás horrorisztikus zaj érzetét kelti. Van, aki önként merül alá. A végtelenbe tartó bárkát lassacskán eltakarja a párafüggöny. Egy idő után már csak magát a szürkeséget, a nagy semmit látjuk. Vége. Vége? Biztonságos átkelésről csak akkor beszélhetnénk, ha ismernénk a túlpartot. De Bergman már abban sem biztos, hogy van másik part. Az ember háborúzik. Isten halott vagy legalábbis hallgat. A nyílt tengeren utazók semmi jóra nem számíthatnak. A Szégyen úszó alkalmatossága már nem Noé bárkája, a tenger már nem a Szabadság metaforája, hanem éppen ellenkezőleg: a halálé.

A XX. század közepén nem csupán Európában, hanem például a Távol-Keleten is találkozunk individualista alkotói magatartással.

Közülük is kiemelkedik a természeti elemek mozgóképi megjelenítésében jeleskedő Akira Kuroszava, a japán filmművészet legismertebb alakja, akinél a természet jelenségei közül a napfény (a hőség), a hó, a jég (a hideg) mellett több filmjében is fontos szerepet kap az eső. A japán rendező már-már mániákus következetességgel ábrázolja a cseppfolyós égi áldást. A legtöbb filmjében folyton-folyvást esik. Emiatt a szereplők kénytelenek végigmenni az „esőúton”. A téma különféle variációi hasonló módon épülnek be az orna- mentikus elemek és a cselekménymozzanatok közé, mint ahogy a Csontváry képein látható „Napút”, az „aranyfény”.

A szakadó eső a nálunk kevéssé ismert Gyönyörű vasárnapban (1947) és a világsikert aratott munkájában, A vihar kapujában (1950) melankolikus, az Élniben (1952) és A hét szamurájban (1954) patetikus, a Véres trónban (1957) gyászos jelentést sugall.

183