Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz
gyógyhatásúnak, a víz tisztító erejének filmbeli felidézése tehát erkölcsi példázat. A korai Bergman filmek két laza szálon egymással is összefüggő problémát feszegetnek. Egyikben fiatal szerelmesek próbálják megvédeni magukat a külvilág durva beavatkozásaitól, a másikban idős házaspárok életének stációit követhetjük nyomon. Az utóbbiaknál éppen az együttélés válik problematikussá. A realizmus igényével fogant, de a költői elemekben is bővelkedő művekben fontos szerephez jutnak a vizek. A svéd mester az Eső mossa szerelmünket (1946) című második filmje olyan, mintha Marcel Carné rendezte volna a gallok földjén. Az „eső mosta szerelem” hasonlít a francia fekete filmköltészet ködbe burkolt, beteljesületlen szerelmére. Bergman következő filmje, a Hajó Indiába tematikus és formanyelvi szempontból folytatása az előzőnek. A cselekmény egy mentőhajón játszódik. Miközben az életmentők családi vállalkozásban elsüllyedt értékeket hoznak fel a mélyből, a vérségi és szerelmi kötelékeiket szétszakadás fenyegeti. A Kikötőváros című 1948-as film az olasz neorealizmus erőteljes hatása miatt tér el a korábbiaktól. A nyomorúság naturalista képei viszont sötétebb atmoszférát árasztanak, mint az előző filmek. Az 1949-ben rendezett Szomjúság értelmiségi hőseinek minden erőfeszítése széthullóban levő kapcsolatuk összetartására irányul. A látszatokra ügyelve nem marad idejük a lélek kínzó szomjúságának oltására. A házaspár még úgy ahogy képes viszonylagos rendet teremteni maga körül, de a szerelmi háromszög-dráma harmadik tagja, az új kapcsolataiban is csalódott Viola vízbe öli magát. A filmművészet nagy moralistája a kielégítetlen szomjúsággal az elodázott halált, a vegetációt, az embert elnyelő vízzel a visszavonhatatlan halált modellálja. A svéd rendező világlátása szerint a föld szomjúságát az eső, az emberi szomjúságot az ivóvíz, a lélek szomjúságát a szeretet csillapítja. Aszeretetvágy és a nedvesség összefüggésének szép példái láthatók A csend című 1963-as remekműben. A nyitó és záró filmkockákat idézem fel. Az anya, a nagynéni és Johan (a 10 éves fiú) utazik az ismeretlenbe az éjszakai gyorsvonaton. Hiába nyitottak a vasúti fülke ablakai, a fullasztó és izzasztó hőségre a huzat sem ad kellő enyhülést. A friss levegő és a víz hiánya jelzi, hogy a három utas számára a fülke börtön. Ez a kezdet. Avég(zet), Eszter, a nagynéni túlvilágra szenderülése előtt, a csend és a forróság városának szállodai szobájában, a haldokló asszony és a kisfiú között néhány pillanat erejéig kialakul a bizalom. A záró képsorban már csupán az anya és Johan indul a vasútállomásra. Odakint hamuszürke felleg takarja az égboltot. A gyorsvonat elindulása pillanatában leesnek az első kövér cseppek. Kívül-belül egyre sötétebb lesz. Az esővíz végigspriccel a fülke ablakán. Johan nagy buzgalommal olvassa a nagynéni ajándékát, az idegen szavakkal teleírt lapot. Az anya lehúzza az ablakot, és hagyja, hogy az arcára és a kezére csurogjon az esővíz. A kisfiút a nagynéni „síron túli” üzenete, az asszonyt az eső élteti. A forróság elmúltával mindketten levegőhöz jutnak, testileg-lelkileg újjászületnek az „esővíz-fürdőben”, ugyanúgy, mint ahogy a bibliai vízözön is megújította Isten és Ember megromlott kapcsolatát. A filmművészet talán legnagyobb morálfilozófusa a középső korszakában, 182
