Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz

puritán dokumentarizmusát és Orson Welles esztétizáló alapállását. A végeredmény olyan remekmű, melyben a tenger ábrázolása két szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt elénk tárul a nyugodt, csendes, megélhetést biztosító nagy víz, másrészt láthatjuk, amint félelmetesen háborgó, viharos, halált osztó vízözönné alakul. A tenger tehát békés munkahely, de a kikerülhetetlen végzet megtestesítője, a komor, bűntető isten eszköze is. A kettős értelmezés és a két szint állandó váltakoztatása egyedülálló bravúr a film- művészetben.

A neorealizmus és az olasz új hullám közötti átmeneti időszakban készült Fellini filmekben a dolgok, események magától értetődőek. Már-már olyan benyomásunk támad, hogy nem műélmény, hanem a valódi élet részesei vagyunk. Az esztétikai kategóriákon túlmutató alkotásokban a víz jelentése elsődlegesen mégsem metonimikus, hanem sokkal inkább metaforikus. Az Országúton (1954) című remekműben a tenger kevésszer, de mindig kulcspillanatokban tárul elénk. A film nyitányakor, a végkifejletet megelőző és a befejező képsorokban a tenger főszereplővé lép elő. Zampano egy tengerparti faluban vásárolja meg Gelsominát. A cselekmény későbbi fázisában a kezdetekhez kísértetiesen hasonlító partszakaszon kerülnek lelki értelemben is a legközelebb egymáshoz, hogy aztán kopár, havas, jeges tájakon áthaladva érkezzenek meg arra a földnyelvre, ahol a férfi magára hagyja a lányt, közvetve a halálát is okozva. A végső stádium: a Gelsomina hiányára ráébredő, totálisan magányos Zampano elkeseredetten dacol a parti hullámokkal, majd a parti fövenyre leroskadó, zokogó férfi beleolvad a szürkeségbe. Az események tengertől tengerig ívelő láncolata egy fiatal lány üdvözülés-, és egy férfi bűn- hődéstörténete. A tenger a születés, az elindulás és a nagy végső megérkezés, a halál szimbóluma. Zampano országúti járgánya a parttól partig közlekedő XX. századi Noé bárkája. Egyáltalán nem tekinthető mellékes motívumnak, hogy az artistapár lakhelyéül is szolgáló motoros kordé ponyvájáról egy de- koratívan kipingált csábos hableány pillant reánk. A halfarkú sellő a legtöbb kultúrában az elérhetetlen vágy, a csalóka remény jelképe. Márpedig a boldogság keresése és elérhetetlensége Fellini országúti vándorainak is osztályrésze.

Az itáliai mester a későbbi filmjeiben - Cabiria éjszakái, Az édes élet, 8 és 112, Casanova, És a hajó megy - is felvillant „vizes” képeket. Az édes életben és a 8 és 1 /2-ben nem a végtelen kiterjedésű állóvizek, hanem a kutak dramaturgiai funkciója érdemleges. Az édes életben Sylvia (Anita Ekberg), a kebelkirálynő amerikai világsztár kihívó modorú, öntetszelgő attrakciója, hogy megmártózik a római Trevi-kútban. A 8 és 1/2-ben Guido (Marcello Mast- roianni), a mester hasonmása, a válságban szenvedő filmrendező a szanatórium gyógyvize körül nyüzsgő betegek között téblábol. A kúthoz érve víziója támad. Claudia, a szerelmi beteljesülés ígéretét hordozó gyönyörű nő jelenik meg előtte. A kutakhoz a lepusztult bibliai tájakon is csodák, nevezetes találkozások társíthatok. Fellini azért használja az ősi szimbólumokat, mert úgy véli, hogy a testi-szellemi-lelki impotenciában szenvedő Guido, ő maga, a XX. századi (értelmiségi) ember már csak a csodákban bízhat. A kutak, források

181