Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

centiről centire lopakodnak a fal felé. A padlón mindenütt szétszórva jegyzetek, füzetek, fénymásolatok (közeledik a vizsgaidőszak).

,A Mars-szonda elhagyta a Holdat” - mondja Joda. Mindenki hallgat, és azon töpreng, mit szóljon most ehhez. „Márciusra megérkezik” - folytatja. Addigra tavasz lesz - gondolom —, most még tél van, december, de hó nem esett. Önkéntelenül is megjelenik előttem a szonda képe, amint repül a mélyfekete űrben, ahol nincs lent, fent, nincs súly, elrepül Armstrongék elhagyott csavarkulcsai mellett, a Hold felszíne előtt. A nem is oly ismeretlen és idegen Mars felé tart. Célja határozott: keresi a bizonyítékot: az első bizonyítékot a földönkívüli élet létezésére. Mi lesz, ha semmit sem talál? Még inkább: mi lesz, ha megleli a keresett bizonyosságot? Vajon változik-e valami, bármelyik is következzék be a kettő közül? Vajon változhat-e bármi valaha egyáltalán, vagy minden mindig ugyanolyan marad? Hogy jobb létezni, világosan körvonalazott céllal, melyre választ kaphatunk, vagy céltalanul, homályos megérzésekkel, ahol sosincs bizonyosság?

Már nem is hallom a zenét, az újra feléledő beszélgetést, csak ezekkel az ostoba és hiábavaló kérdésekkel bombázom magam, míg úgy hiszem, rég tudom már a választ, ez pedig nagyon elkeserít.- Max! - hallom, de eltelik egy másodperc, mire rájövök, Laura hozzám szól. Hangja kellemes, meleg, enyhén követelőző. - Tobiról továbbra sincs semmi hír?

Vállat vonok. Nem tudok semmit, nem hallottam semmit, nem találkoztam senkivel. Laura szemrehányóan néz rám, állom a pillantását és felfedezem, milyen szép, barna szeme van. Nemrég jártam egy lánnyal, neve nem érdekes, sem az, hogy miért szakított velem két hét után. Neki volt hasonlóan mély, barna pillantása, ahogy néha rámnézett, amikor sétáltunk kéz a kézben valahol...- A szüleinél nincsen, rákérdeztem ma délelőtt - folytatja. - Azért ez már egy kicsit furcsa, nem? A mobilja kikapcsolva, ő meg sehol. Meghúzzák, ha nem jár be az órákra.

Szokatlan Laurától ez a fajta anyai aggodalom, de jól áll neki, rövid szőke hajához, fekete műanyagkeretes szemüvegéhez, mély, barna szemeihez. Zoli szorosan öleli, feje a vállán.- Szóljunk a zsaruknak. Mióta tűnt el? - mondom ki, amire mindenki gondol már napok óta. Azt várom, hogy mindenki elhallgat, de Joda azt mondja:- És ha a szüleit figyelmeztetnénk? Végül is ők a hozzátartozók, vagy mi... — Laura lehurrogja.- Megpróbáltam, de nem igazán érdekli őket. Tudod, nincsenek túl jóban, ezért is jött el otthonról. Hiába mondtam, hogy már napok óta nem láttuk sehol, csak szó nélkül tudomásul vették. „Nincs itt, és nem is volt”, ennyit mondott az apja és kész.

Érzem, hogy kissé felém is irányítja mondandóját, nem csak Jodának magyarázza a helyzetet, hiszen én nyugtattam azzal, hogy Tobi csak hazament. Védekezésképp töredékes emlékeimbe temetkezem. Keresek valamit, valami információt, ami Tobihoz kötődik. Képzeletemben számítógép vagyok, felzümmög a winchesterem, fájlokat keresek Tobiról. Néhány képen, rövid és semmitmondó személyleíráson kívül nem találok semmit; semmi személyes emlék, komoly beszélgetés, még azt sem tudom, mi (volt?) a kedvenc étele,

12