Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz
tengerjáró lokomotív lassan kiúszik a képből. A szerelmesek lázadása kudarccal végződött. A városra ismét köd borul. A nyomasztó, melankolikus atmoszféra a szereplők kilátástalan sorsát szimbolizálja. (Húsz évvel később az új hullámos Francois Truffaut — a Négyszáz csapás - szökevény kisfiúja is eljut a tengerig. Ott azonban megriadt tekintettel, némán ,kérdezi”: hogyan és merre tovább?) Az 1949-ben bemutatott Carné film, A kikötő Máriája viszont már meg sem közelíti a Ködös utak nívóját. A tengerészek és a kikötők lakóinak életéről forgatott film nem több, mint egy jó ízlésről tanúskodó kommersz szerelmi dráma. A másik rendező-óriás, Jean Renoir finomabb „ecsetvonásokkal” dolgozik. A nagy impresszionista festő fiának első munkája, A víz leánya festői megoldásokat halmozó némafilm. A vízből kimentett Boudu 1932-ben készült el. A bohózati elemekben gazdag alkotás öreg csavargója jobban szereti a jeges Szajna vízét, mint a megállapodott, polgári életet. A víz lírai realista megjelenítéseivel azonos időben és a későbbiek folyamán a dokumentumfilmesek és a neorealisták is kedvüket lelték a „vizes” témákban. Minden bizonnyal azért, mert a víz és élővilága sok ember megélhetési forrása. Akitüntetett figyelem eredményeként filmtörténeti jelentőségű dokumentációk születtek a vízből élő emberek munkájáról. Robert J. Flaherty Hollywoodban kapott megbízást a Moana (1924), Az arani ember (1934) című munkái elkészítéséhez. A Moana hőse egy ifjú déltengeri szigetlakó, aki a vízi életforma megszállottja. Az arani ember egy ír partok menti kopár sziget lakóinak mindennapi, de heroikus küzdelmeit állítja középpontba. (A téma kísértetiesen hasonló japán variánsáról a későbbiekben szólok.) John Grierson angol rendező 1929-ben az északi-tengeri he- ringhalászokról, a japán Yamamura 1953-ban a rákhalászokról, az olasz Antonioni 1943-ban a Pó népéről, a francia Jean Rouch 1953-ban az afrikai vizek fiairól készített megrázóan élethű dokumentációt a mozgóképek nyelvén. A realista módszer, a valóságközpontú, de mégis fikciós ábrázolásmód szintén remekművekhez vezetett. A természet és az ember kapcsolata különösen az olasz neorealizmus alkotói számára jelentett sokat. A neorealizmust 1942-ben indító Visconti filmben, a Megszállottságban van egy jelenet, amikor a félj meggyilkolását közösen kitervelő és elkövető szerelmesek nem a bűntudatukkal vannak elfoglalva, hanem a szerelemmel. Viselkedésük a tettük napvilágra kerülése után sem változik meg alapvetően. Csak tessék-lássék módon menekülnek. Nem futni, hanem élni akarnak. Lehetőleg együtt! A Pó - Itáliában archetípus - zátonyán egy egész éjszakát „elpazarolnak” szerelmeskedéssel. A természettel eggyé forrva várják önsorsuk - végzetük - beteljesülését. Visconti másik korszakos jelentőségű rendezése az 1948-ban fogant Vihar előtt. André Bazin szeretetteljesen csípős észrevétele az, hogy a szicíliai falu lakóinak életét dokumentatív stílusban elénk táró filmben ,fl halászok nem rongyokat hordanak, hanem úgy vannak felöltöztetve, mint a királyok a tragédiákban". Az olasz nagymester csak annyiban realista, hogy eleven emberi sorsokról „mesél” a filmfelvevőjével. A Vihar előttben egyesíti a neorealisták 180
