Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Török Gábor: Kép-özön-víz

morúság képeiből szerkesztett montázsokkal megalkotja minden idők egyik leghitelesebb szociális dokumentumfilmjét. Szeretett városának nem csak a színét, hanem a fonákját is elénk tárja. A tengerparti jelenetek közé a nyomornegyedben és az állatkertben felvett képeket vág be. Az utóbbi képsorokon a víz már nem éltető elem, inkább mocskos pocsolya és szennyvíz. A nedvesség nem az élet, hanem a vegetáció metaforája. Vigo 1934-ben, a halála évében is olyan filmet rendez, melyben a víz egyáltalán nem a boldogság forrása. Egy csigalassúságú vontatóhajó frissen nősült tengerésze magával viszi hitvesét az Atalante nevű uszályra. A folyón veszteglő hajó két matróza és az asszony közötti bonyolult kapcsolatok kibontására kiváló lehetőséget ad a laboratóriumi környezet. Amíg az öreg, kopott uszály a hajósok számára az élet leölésének természetes színtere, addig a fiatalasszony számára börtön. A hajó foglya a folyónak, a nő a férjének és a hajónak, és mindhárman foglyai a világnak. Vigo filmjében felfedezhetők az egzisztencialista gondolkodásmód mozgóképi lenyomatai.

A filmművészet korai komikusai közül a „kőarcú” Buster Keaton több ízben is élet-halál harcot folytat a vízzel. Az Isten hozta! című 1923-ban készült bur- leszkjében a folyó sodra ragadja el, majd egy vízesésnél a nagy zuhanást igyekszik lélegzetelállítóan izgalmas, akrobatikus mutatványokkal elkerülni. Az egy évvel későbbi remekművében, A Navigátorban a „nagy fapofa” egy hajó, a hajó a tenger foglya. Ráadásul „menet közben” derül ki, hogy a tehetetlenül sodródó vízi járműnek kormányosa nincs, de két potyautasa van, navigálása tehát egy outsider kisemberre vár. Aburleszk műfajának Chaplinhez hasonló nagyságrendű alakja alighanem megérzett és megértett valamit a XX. századi ember(iség) magárahagyatottságából.

A nyers, drámai erejű, realista és mégis poétikus mozgóképeket a francia rendezők - főleg Marcel Carné és Jean Renoir - kedvelték és kedveltették meg a nézőkkel a hangosfilm első évtizedében. A morálfilozófiai mélységű keserű filmlíra reprezentánsai gyakran használtak sötét tónusokat. A hiteles környezetfestés miatt szükségük volt a ködös-párás-esős zegzugos utcaképekre és a koszos kikötőnegyedekre. Ilyen megközelítésből kiemelést érdemel a Ködös utak (1938) című Carné film, melynek cselekménye kivételesen nem Párizsban, és nem is a Földközi-tenger partján, hanem az Atlanti-óceán legjelentősebb francia kikötővárosában Le Havre-ban játszódik. A köd és egy tengerparti vendégház - Panama bódéja - jó lehetőséget kínál a légióból szökött főhős CJean Gabin) elrejtőzéséhez. A menekülő katona számára egy Nelly nevű lány, illetve a tiszta szerelem elérésének őszinte vágya ad reményt és esélyt az újrakezdésre. A film végén azonban percek alatt minden összeomlik. Jean önvédelemből megöli Nelly erőszakos csábítóját, az idős nagybácsit. Hősünknek már két okból is menekülnie kell. Sietve búcsúzik a lánytól. Zsebében lapul az Amerikába, a szabadság földjére szóló hajójegy. De csak néhány lépést tesz meg a macskaköves utcán, amikor egy bosszúálló kisstílű csibész hátba lövi. Nelly sírva borul haldokló szerelmesére. Odébb hajókürt harsan, majd a

179