Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson
CENTRÁL Ez úgy szokott kezdődni, hogy megkérdezi valaki, a Silent, Eszti, Joda, vagy én, hogy eszünk-e valahol. Erre valaki előáll az ötlettel:- Central? Persze a Centrál, már rég nem Centrál. A nevek változnak, a kajálda és az álmodern-giccs berendezés marad. A menü és a minőség tulajdonostól függően más és más. Először a hamburger szűnt meg, aztán a pizza, de most van borsófőzelék és tojásos nokedli. Nem is volt valami jó az a pizza. A tészta re- csegett-ropogott, mint a keksz, rákentek valami pizzakrémet, sonkát, meg amit kértél és a tetején egy csomó olvadt sajt. Nem hiányzik senkinek. Vannak ilyen dolgok. Mármint, amelyek megszűnését nem kíséri gyász, vagy kitörő öröm. Bohóc csoki. Bedeko-kakaó. Tisza-cipő. Trapper farmer. Ezek már rég kihaltak. Eltűntek továbbá egyes képregények: Góliát, Bobo, a csodálatos Pókember, Transformers (mindegyikből emlékszem az elsőre!), ami maradt: Batman és Superman. Számos bolt bezárt vagy átalakult, terek tűntek el bevásárlóközpontok, bankok és benzinkutak alatt. Gyom és törött kőbányai-üvegek közül nőttek ki. Nem emlékszem. Nem emlékszem például, mi volt a McDonald’s helyén. Kopott, málló homlokzat, valami ilyesmi rémlik. Nehogy valaki azt higgye, bánom a változásokat. Örülök nekik. Igazából minden maradt a régiben. Joda arról beszél, hogy már hónapok óta nem írt le egy szót se, nem tudja folytatni megkezdett novelláját. A terveit meséli, sci-fi és krimi elemeket szeretne beleszőni. Egészen elmerültem fenti gondolataimban, csak most hallom meg a szavait, azt mondja: „nem tudom, miért, de hiszek abban, hogy ez valamin változtat.” Piszkálom a tojásos nokedlit. Silent is csendes szokása szerint, Esztit sem igazán izgatja a téma. Jodának fel se tűnik, hogy valójában csak monologizál, aztán mégis elhallgat. Mind a négyen tojásos nokedlit rendeltünk. Mond ez valamit? A többiek már mindjárt végeznek a saját adagjukkal, ezért én is lenyomom gyorsan a magamét, bár egyáltalán nem kívánom, ledöntöm a vizezett Sprite-ot. Pitty-pitty. Kapok egy SMS-t. „Szia Max! Milyen lett a zéhád? Gyere fel az albiba, Zoli is dumálni akar veled. Tobit nem láttad? Laura” Amikor kilépünk a Centrálból, az olyan megint, mint egy film: egyszerre lépünk, energikusan, westernhős-módra. Fel is csendül bennem valahol a filmzene, tökös, agresszív. Minden rendben van, mindenki cool. Néha nem mutatják értelmetlenségüket a dolgok. Néha minden a helyére kerül. Eszti belémkarol, másik karjával Jodába kapaszkodik, a kamera hátulról mutat négyünket, lassan felemelkedik, a zene erősödik. Képváltás. A kaputelefonnál állunk Joda és én, Eszti hazament, Silent szintúgy. Joda nyomja a kapucsengőt, végre reccsen a hangszóró. „Ki az?” „Én vagyok.” Berrrrrrrrrrrr, és felmegyünk. Már a lakásajtó előtt állva hallom a Massive Attack-et. Zoli nyit ajtót, Laura mosogat. Levágom magam az egyik málló fotelba, Joda Laurával dumál a konyhában, Zoli is beszél valamit, de senki sem mond semmi érdekeset. Ha kérdeznek, vagy ha beáll egy kényelmetlennek tűnő csend, én is megszólalok, mondataim értelmesek, illeszkednek a társalgás vonalába, a halvány téli nap besüt az ablakon, a bokámat melengeti. ,Mi van veled?” „Semmi.” Valaki mond egy viccet, valakik röhögnek. Lejár a Massive Attack, Zoli felrakja az első House of Pain-t. Az árnyékok nyúlnak, 11
