Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Fűzfa Balázs: A magyar költészet néhány cseppje
csak szemet hunyorít, homlokot ráncol. Nem csalódottságot, nem fanyalgást közvetít, hanem nyugalmat. A Csak posta voltál önmeghatározása teljességre törekszik: időben és térben is megértó'n íija körül a sorsa fölött tűnó'dó' embert. Szelíden néz a múlt tájai felé, s kíváncsian tekint a fogyó jövő még rejtező kincseire. Ez a vers nem a csalhatatlanság, hanem a bölcsesség és az önzésétől szabadult ember verse. Szelíd hantjai a lélek viharait takarják, folyómedre emléket, történelmet, álmot és vágyat hömpölyget méltósággal. A Dunánál (1936) - a korábban már emlegetett nagy gondolati költemény - egy másik poétikai, történelmi, emberi korszak és létállapot verse. József Attila úgy teremti meg a modern filozófiai költészetet, hogy egyben megújítja a versszerkesztési elveket is. Ahogyan Petőfi A Tiszában teszi, ő ugyanúgy korszakhatárt jelző gondolati verssé fogalmazza a másik nagy folyónkat középponti jelképpé emelő költeményt. A rakodóparton „mélázó” embert rajzoló versindító képtől jut el a költő a világmegértés legmagasabb szintjéig úgy, hogy a vers beszédmódjának meghatározó eleme mindvégig a víz, illetve annak méltóságteljes hömpölygése lesz. Ember és esztétikum viszonyának megfogalmazása, szépség és igazság egymással való azonosítása ars poeticus létösszegzéssé formálódik: ,.Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.” De nemcsak súlyos folyamok s tengerek nagy vizében, hanem apró, kicsi cseppecskékben is megőrizhető s megérthető a teljesség, mint ahogy például Kosztolányi gyönyörűség-képe fogalmaz: „Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról és elgurul, akár a brilliáns. ” (Őszi reggeli - 1935 - részlet) Vagy Radnótinál a Tétova óda — ahol a víz formájának metaforikus megfogalmazása, illetve hiánya is megjelenik szövegelemként: fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a térítőn, s magától csendül egy üres vizespohár.” (1943 - részlet) S a világirodalom? Épp Radnóti fordítja le - gyönyörűséggel telten - Apol- linaire-nek A megsebzett galamb és a szökőkút című versét, amelynek sorai egy szökőkút lűzsugarait formázzák. Az epikus Gottfried Keller - még a XIX. században — megíija azt a hosszúelbeszélést, amelynek egyik középponti jelképe a víz (Falusi Rómeó és Júlia). Shakespeare-t juttatja eszünkbe Keller 167
