Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson

tong. A lekvár olyan, mint a gumi, a tej csak fehérre festett víz. A margarinban több az ,JE”, mint a zsiradék. Úgy mesélték, a párizsi sem hús, csak szója. Mindezek ellenére jóízűen eszem meg, amit magam elé pakolok, nem érdekel a tartalom, megelégszem azzal, hogy az íze ismeró's, és jó. Ez általános hozzáállás. Ha kielégít a felszín, minek hatoljak a dolgok mélyére?

Hamar végzek a kajával, visszavonulok a szobámba, hip-hopot hallgatok, mert a VIVA2-n nincs semmi érdekes. Az ablak előtt állok, elgondolkozva bólogatok a ritmusra. December közepe van, itt a tél, bár hó még nem esett. Nem lesz fehér karácsony, azt hiszem.

Hirtelen elfog valami émelyítő érzés, „déja vu”, hogy mindez olyan ismerős, ha nem is történt meg velem, talán valaki mással, esetleg olvastam valahol, vagy láttam a filmváltozatot. Mint egy film: a póz, ahogy állok, és kinézek az ablakon, üres és céltalan, csak egy beállított kép. Mintha egy láthatatlan kamerának pózolnék, én, a színész. Mindjárt szól a rendező: „Oké, ennyi!” és elmagyarázza, hogy ezt megismételjük, mert nem voltam elég hiteles, próbáljak már végre igazán álmodozva kinézni a fejemből, mert ez a kulcsjelenet a film elején. A főhős most arra gondol, hogy hiányzik neki valami, csak nem tudja mi. A sminkesek iderohannak hozzám, egy pillanatot szusszanok, aztán újra ezt a Max becenevű gyereket játszom.

Hátranézek a vállam fölött, pedig tudom, ezzel megint elrontom a snittet, keresem a kamerát, de csak a sötétbe borult szobát látom. Ez van: játszhatom a szerepem tovább, míg fel nem harsan az ,Ennyi!” De nekem nem magyarázta el senki a sztori lényegét, és nem mondták el, vajon happy end lesz a végén, tragédia, vagy egyszerűen csak elsötétülés (fadeout), és annyi. Jó lenne tudni azt is, ki a rendező. Sok mindent megmagyarázna.

Pillanatnyi csend. A CD lejárt, szüleim lekapcsolták a tévét, egy pillanatra még autómorajt sem hallani, a szomszéd se ordibál a feleségével. Csak valami tompa statikus zörej, háttérzaj, mint a régi kazettákon. Feszült vagyok, valamire gondoltam az imént, de most elszállt a gondolat, megbénít a csend, a nyakam begörcsöl, pislantani se merek.

Szinte berobbannak a zajok. A tévé a szomszéd szobából, valaki rohan a lépcsőházban, elsuhan alattunk a kilences busz, vonat dudál. Berakok egy másik lemezt, és felbúg a basszus.

Veréb szállt az ablakpárkányra. Nem mozdulok, nehogy elijesszem. Egészen csöppnyi, alig nagyobb, mint egy pogi a Pogi Házból. Nem szép, nem is egy előkelő madár. Közönséges: mindenütt otthon van, de leginkább az emberek között. Nincs időm mindezt végiggondolni, hasonlatokat, rejtett szimbolikát keresni, a veréb elrepül, elnyeli a sötétség.

Autó áll meg a szemközti panel előtt. Két fiatal száll ki: barát és barátnő. A csaj sötét hosszú hajú; ahogy belép az utcai lámpa fénykörébe, látom, az arca piros a hidegtől, az izgatottságtól, a sminktől. Fekete kabát van rajta, nadrág (még innen föntről is látni, milyen jó combja van), cipőjét nem látom, de azt sem, vajon sálat tekert a nyaka köré, garbót hord, vagy ilyen a kabát gallérja? A srác (most átöleli a lányt) szőke, bőrkabátot visel, farmert és bakancsot. Hosszú haja van. Égve hagyta a fényszórókat, azért látom ilyen jól. Ölelkeznek; a srác nekem háttal, eltakarja a csajt, csak a két kezét látom, ahogy a fiú dereka köré kulcsolja. Egyikben papírzacskó, a színén látom, hogy pogi van benne. Talán lekváros, vagy túrós-vaníliás, esetleg csokis.

10