Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Károlyi Tamás: Élet a Marson
pogiként, túrós-vaníliás, lekváros és csokis ízesítésben kapható. Kiválóan passzol mellé a Sprite, a kóla, vagy akár a kávé. Tíz deka ennyi meg ennyi, frissen sült, még meleg. Kezemben a zacskó túrós-vaníliás pogival hazafele igyekeztem éppen, azt hiszem három, vagy négy napja volt ez az egész, szóval, odanyújtottam a zacskót a Noéminek, akivel éppen egy lehetséges zéháról beszéltünk, és azt kívántam, bár hoztam volna kesztyűt, mert majd lefagyott a pogit tartó kezem. A Fő téren vonultunk keresztül, fejünk fölött díszelgett a karácsonyi dekoráció: csillagok és Szombathely-címer fenyőágból és lámpákból kirakva. Már szürkült az ég, égtek az utcai lámpák, a McDonald’s ablakaiból is özönlött a fény. Szeretem ezeket a kora estéket, a szürkeséget és a meleg, sárga megvilágítást. Kellemesen el is bódultam a látványtól, egy Peace Orchestra-szám járt az eszemben, Noémi meg különböző tanárainkat szapulta. Évfolyamtársam, az albérlete nem messze van tőlünk. Néha, egy-egy közös óra után együtt megyünk haza, ilyenkor általában ő beszél, pletykál a fősuli tájáról, vagy a barátjáról áradozik, vagy azon siránkozik, hogy milyen hülye tanáraink vannak. Őszintén megvallom, nem tartozik a kedvenc beszélgetőpartnereim közé, de azért jó fej, a múltkor is szerzett nekem fénymásolatokat egy óráról, amit ellógtam. Megint odakínáltam neki a pogit.- Hallottál a késes lányról? Kicsit megrökönyödtem ezt a kérdést hallva. Nem, a „késes lány”, mint olyan, még nem volt ismerős a számomra. Amikor látta, hogy megütköztem, tovább folytatta.- Örülhetsz, hogy nem kell a koleszban laknod, és én is örülök. A Dói’i mesélte, tudod az a magyaros csaj... Megint ingattam a fejem.- Az a nagyfejű? — próbálkoztam.- Nagyfejű? Neem! Együtt járunk Harasztiné-órára. Hosszú vörös haja van. Legalábbis most vörös.- A nagyfejű. Mit mesélt?- Koleszos. Egy emeleten lakik ezzel a csajjal, azt hiszem, Fanninak hívják. Késsel rohangált a folyosón, üldözte a szobatársait, közben meg si- kogatott. Bolond. Mindenkit terrorizál. Nem tudom miért, de ez olyan röhejes volt, hogy röhögnöm kellett. Akkor is röhögnöm kellett, amikor hallottam a sztorit a McDonald’s-os gyilkosról, aki három tök idegent agyonlőtt a Mekiben, mert nevettek, míg neki rossz kedve volt. Sőt, akkor is nevethetnékem támadt, amikor kiderült, hogy egy srác kinyíratta az anyját egy pizzásfiúval, aztán közösen feldarabolták a holttestet, és egyes részeit a kutyának adták. Megpróbáltam kiszedni még néhány infót a bolond csajról, de többet Noémi sem tudott. Mindez most csak onnan jutott eszembe, hogy itt állok a konyhában, kezemben a kenyérvágó késsel, és az előbb mintha kiürült volna az agyam, álltam meredten, és nem tudtam, mit is akartam vele. Anya és apa a „Legyen Ön is milliomos!”-t nézik a nappaliban, én meg bambulok magam elé, egy ép gondolat nélkül, valami olyan pózban tartva a kést, mint ahogyan azt Norman Bates tette annak idején a filmvásznon. Csak lassan derengett fel valahol elmezavarom szélén, hogy bizony kenyeret akartam vágni, és még most, pár pillanat elteltével sem értem pontosan, miért estem ki hirtelen a ritmusból. A kenyér már régi, morzsálódik, a szelet közepén kontinensnyi lyuk tá9
