Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - "VALAMIT VISZ A VÍZ" - Ilon Gábor: Víz és ember: adatok régészeti megközelítésből

gyümölcsösök) meglétéről okleveles adatok tömege mellett egy hazai régészeti példával is rendelkezünk. Az esztergomi Helemba-szigeten talán ilyen, sorokba rendezetten telepített gyümölcsös fáinak gödreit tárta fel Zolnay László.

A civilizáció kézműves mesterségeinek egyik legfontosabbika az agyag- művesség, ami nem nélkülözheti a vizet. A szakma nyersanyagának, az agyagnak néha már a tisztításánál szükség van a vízre. Amikor pedig az agyagszobrok és edények megformálására kerül a sor, elképzelhetetlen a víz mellőzése. A víznek köszönhetően válik képlékennyé, alakíthatóvá az agyag.

A fémek kohósítása sem történhet víz hiányában. Az ércek zúzását követően a válogatás, ülepítés munkafolyamatánál szükség van ugyanis vízre. Később hasonlóképpen az agyag öntőformák kialakításánál, legyen szó réz- avagy bronzművességről. A vas feldolgozásánál ugyancsak mellőzhetetlen. Továbbá — mindezen mesterségek tűzveszélyessége miatt - a katasztrófákat megelőzendő is szükség volt rá. Talán a vasfeldolgozás kapcsán érdemes kitérni a megye ilyen ipartörténeti emlékeire. Ezek mindegyike (?) Árpád-kori. Tömörd határában (Csepreg-Tömördi erdő) az Ablánc-patak jobb partján nemeskéri típusú (késő avar kor—X. század) vasolvasztó kohók maradványait tárta fel az 1970-es évek második felében Gömöri János régész. A kőszegfalvai Ablánci-erdőben 1961-ben Nováki Gyula három, a XI-XII. századra keltezett, földbe ásott vasolvasztóműhelyt kutatott meg, ahol összesen öt kemencét talált. Az ólmodi Ribnyák-patak partján ugyanezekre az évszázadokra keltezhető, két oldalról fújtatható, nyugati típusú kohókat ásatott meg Gömöri János. Ugyanezt a típust képviselik a szintén Nováki Gyula által kutatott vasvári, a XI-XII. századra datálható kohók.

Idővel a víz energiájának hasznosítására is sor került. Ennek jó példáit, vízimalmok maradványait, mégpedig terelőgátjaiknak facölöpeit pl. Zalalövő határában, a Zala folyó medrében az 1960-as évek elején figyelték meg. Ezek kora a IX-XI. század, tehát bizonyosan őseink emlékeit jelentik. A későbbi évszázadokban a hajóval kombinált, a vízen mozgó és rögzíthető hajómalmok is elterjedtek, leginkább a Dunán.

A víz szabályozása sem mai keletű vívmány. A világon pillanatnyilag az egyik legkorábbi ismert példája az új-guineai felföld Kuk-mocsara, ahol 6000 évvel ezelőtt már fejlett kertművelést folytattak. A vízelvezető csatornák több tíz km-es hálózatát légifelvételen fedezték fel 1972-ben. A rendszert több ezer éven át működtették. Egy hazai példa legnagyobb tavunk esete. A Balaton szabályozásához először a római korban fogtak hozzá. így örökítette ezt meg Sextus Aurelius Victor Históriáé Romanae... című művében, Galerius keletrómai császárról (305-311) írva: „...amikor már elegendő szárazföldet szerzett a birodalomnak; terjedelmes erdőket irtva ki és lebocsátva a Dunába a Balaton tavát a Pannonoknál...” A Galerius építtette zsilipmű maradványait a Siófok- mocsoládi vasútvonal őrháza mellett a múlt század végén Kuzsinszky Bálint, a budapesti egyetem tanszékvezető régészprofesszora tárta fel. Hogy a mesterségesen ásott csatornákon hajókat, bárkákat is felvontattak a Balatonba, ezt a Sió-völgy egyik római kori településének neve (Vallis cariniana = »hajózható völgy, árok«) igazolja. Ezzel a Balaton vízállását 103,8-104,5 m A. f. magasságon stabilizálták.

144