Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Szombathy Bálint: A tárgyiasított mozdulat
SZOMBATHY BÁLINT A tárgyiasított mozdulat L. Simon László: met AMorf ózis. Orpheusz, Budapest, 2000 Lettrista és konkrét műveknek nevezi L. Simon László a kötetben látható alkotásokat, melyeknek tárgya az ábécé írott készlete. Erre utal a két terjedelmesebb fejezet címe is, a Szeretett betűim közül és a Szeretett betűcsoportjaim közül. Példának okáért: a leggyakrabban kapacitált betű az X és az Y. A fentiek alapján megállapítható, hogy L. Simon a betűket vagy elszigetelt entitásként, vagy pedig leegyszerűsített kötődéseik függvényében avatja művészetének tárgyává, így azok mentesülnek a szó- vagy mondategységekben kiteljesedő összetett kapcsolatrendszer konvencióinak kötöttségei alól. Itt tehát maga a jel válik a nyelv, vagyis hát önmaga tárgyává és ez kétségtelenül konkretista vívmányként fogadható el, hiszen a betű vagy a betűcsoport anya- giasodik és esztétikai formálásra válik alkalmassá; öntörvényű, autochton világot teremt. Részben olyan tulajdonságokat vesz fel, mint amilyennel az olaj rendelkezik egy festő vagy az agyag egy keramikus alkotói gyakorlatában, részben pedig meghaladja a művészet anyagának hagyományos fogalmát. A kötetnek közvetlen kapcsolódása van a szerző két korábbi művéhez, tudniillik az Egy paradigma lehetséges részlete és az ISBN 963 7596 26 7 címűek- hez, melyeknek problematikája - Bodor Béla szerint - abban mutatkozik meg, hogy bennük ajelölő önmagát jelöli, .kifelé irányuló jelölő funkciója nincs” (e tekintetben viszont merőben eltérő tulajdonságai vannak a hagyományos leképző anyagokétól, amelyek természetük szerint áttételesek, közvetítőiek, a külvilágra reflektálnak, nem pedig önmagukra). Mielőtt L. Simon opusának műfaji besorolására tennék kísérletet, nézzük, miből is áll a szerző esztétikai teljesítménye, maga a lehetséges innováció, s melyik az az út, amely a lapokon látható eredményhez vezetett. Az alaptörekvés egy ősinek mondható avantgárd eszményre vezethető vissza, amit a mozgás síkban történő szimulációjának nevezhetünk, s amely valójában a hatvanas-hetvenes években vett lendületet, amikor nem egy konkrét vizuális költő a filmanimáció felé tett nyitást, azzal a szándékkal, hogy kilépjen a papírlap síkjáról. Hogy erre miért volt szükség? Azon egyszerű oknál fogva, hogy a költészet nyelvét egyrészt dimenzionált formában kívánták látni-láttatni, mint tette azt Tamkó Sirató a két háború között, másrészt viszont a valódi mozgást szerették volna alkalmazni a nyelv esztétikai tartományaiban. Azok a lehetőségek, amelyek annak idején a film és a video technikai lehetőségeiben voltak evidensek, mára már egyetlen elektronikus médiumban is megtalálhatók. 136
