Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Szombathy Bálint: A tárgyiasított mozdulat

A költő L. Simon László számítógépes programok segítségével alkot és az így született műveket könyvként adja közre. Egy lépés előre, egy pedig hátra, mondhatnánk, ha nem becsülnénk kellően a szerzőnek a könyvhöz való rokon­szenvesen makacs ragaszkodását. Az általa választott betűkből olyan esztéti­kai képződményeket, grafémaszerű alakzatokat von ki, amelyek radikális képi torzítás következtében sem veszítik el az azonosításukhoz szükséges alapvető morfológiai tulajdonságaikat. így valahol a felismerhetőség határán egzisztál­nak, valahol a nyelv pragmatikus funkciója és az érdektelen esztétikai szféra közötti sávon tűnnek fel. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően L. Simon betűmetamorfózisai erős topológiai kötődéseket mutatnak. A nyilvánvaló topo­lógiai jellemzők válnak ezúttal meghatározóvá, nem pedig azok, melyeknek okán esetleg a lettrizmushoz köthetnénk őket, hiszen híján vannak a mind­máig központi lettrista eszménynek, tudniillik a betűjel hangérték szerinti osztályozásának és kiaknázásának. Topológiai erényeik révén pedig már nincsenek is egyedül a magyar konk­rét vizuális költészetben, hiszen Tóth Gábor már a hetvenes évek közepén megalapozta a műfaj honi kereteit. Tóth alkotásai a térben elforgatott — tehát megnyújtott, megcsavart - betűk voltak, melyeket miniatűr kártyákon pub­likált, s melyeknek előmintája egy, a balatonboglári kápolnaműteremben a hetvenes évek első felében kiállított objekt volt. Ezt a művet kézzel lehetett forgatni, a forgatás révén pedig újabbnál-újabb képsíkokat, illetve háromdi­menziós idomokat létrehozni. Minden ilyen idom egy-egy betűmetamorfózis­nak felelt meg. A Tóth-féle előképekhez képest L. Simon művei kevésbé mértaniasak, in­kább a keleti kalligráfiák lágy vonalainak lebegtető-ritmizáló természetére asszociálnak. Nem a rombolás az elvük, hanem az esztétikai szférát szolgáló játékos átminősítés, illetve a betűjel azon grafikai jegyeinek a keresése, ame­lyek a lehetséges ősmintára, az eredetre utalnak. A homo ludens jellegzetes alkotásai tehát, akinek játékosságra való hajlama cseppet sem tompult el vi­lágunkban, de - az új munkaeszközöknek hála - jelentős mértékben megvál­toztak alkotási körülményei. L. Simon kötete így azt is demonstrálja, hogy napjaink költőjének mindig kicsit homo technicusnak is lennie kell, ha korsze­rű kíván maradni. A világ új technológiája a költészet technológiája is egyben, s a technológia változásával párhuzamosan a költészet szemlélete is változik. Ha L. Simon példájából némileg általánosabb következtetések kimérésére vállalkozunk, netalán a szerző pályatársainak - jobbára az általa szerkesztett lap, a Magyar Műhely legfiatalabb nemzedékének - karakterisztikumát kísé­reljük meghatározni, úgy mindenképpen nyilvánvalóvá válik bizonyos elmoz­dulás ahhoz az attitűdhöz képest, amit a nyolcvanas évek generációja (a Médium-Art és a vizUállásjelentés című antológiák szerzői) képviselt. Az akko­ri terméshez képest a mai grafovizuális líra szemmel láthatóan intellektu- álisabbá, sok esetben pedig ezoterikusabbá vált, még legjátékosabb megnyil­vánulásaiban is. Az intuíció és a spontaneitás kifejezőeszközeit az egzakt meg- komponáltság igénye észrevehetően háttérbe szorította. Másrészt mintha nemcsak a nyelv minimalizálódott volna, de a költői világ is szűkreszabot- tabbként mutatkozik, önkörén belül pedig kizárólag önmaga generálását vál­lalja fel, egyre kevésbé véve tudomást a társadalmi és egzisztenciális való­ságról. Az antropomorf világ értékrendje ezt úgy nevezi, hogy menekülés, be­137

Next

/
Thumbnails
Contents