Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Szombathy Bálint: A tárgyiasított mozdulat

A költő L. Simon László számítógépes programok segítségével alkot és az így született műveket könyvként adja közre. Egy lépés előre, egy pedig hátra, mondhatnánk, ha nem becsülnénk kellően a szerzőnek a könyvhöz való rokonszenvesen makacs ragaszkodását. Az általa választott betűkből olyan esztétikai képződményeket, grafémaszerű alakzatokat von ki, amelyek radikális képi torzítás következtében sem veszítik el az azonosításukhoz szükséges alapvető morfológiai tulajdonságaikat. így valahol a felismerhetőség határán egzisztálnak, valahol a nyelv pragmatikus funkciója és az érdektelen esztétikai szféra közötti sávon tűnnek fel. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően L. Simon betűmetamorfózisai erős topológiai kötődéseket mutatnak. A nyilvánvaló topológiai jellemzők válnak ezúttal meghatározóvá, nem pedig azok, melyeknek okán esetleg a lettrizmushoz köthetnénk őket, hiszen híján vannak a mindmáig központi lettrista eszménynek, tudniillik a betűjel hangérték szerinti osztályozásának és kiaknázásának.

Topológiai erényeik révén pedig már nincsenek is egyedül a magyar konkrét vizuális költészetben, hiszen Tóth Gábor már a hetvenes évek közepén megalapozta a műfaj honi kereteit. Tóth alkotásai a térben elforgatott — tehát megnyújtott, megcsavart - betűk voltak, melyeket miniatűr kártyákon publikált, s melyeknek előmintája egy, a balatonboglári kápolnaműteremben a hetvenes évek első felében kiállított objekt volt. Ezt a művet kézzel lehetett forgatni, a forgatás révén pedig újabbnál-újabb képsíkokat, illetve háromdimenziós idomokat létrehozni. Minden ilyen idom egy-egy betűmetamorfózisnak felelt meg.

A Tóth-féle előképekhez képest L. Simon művei kevésbé mértaniasak, inkább a keleti kalligráfiák lágy vonalainak lebegtető-ritmizáló természetére asszociálnak. Nem a rombolás az elvük, hanem az esztétikai szférát szolgáló játékos átminősítés, illetve a betűjel azon grafikai jegyeinek a keresése, amelyek a lehetséges ősmintára, az eredetre utalnak. A homo ludens jellegzetes alkotásai tehát, akinek játékosságra való hajlama cseppet sem tompult el világunkban, de - az új munkaeszközöknek hála - jelentős mértékben megváltoztak alkotási körülményei. L. Simon kötete így azt is demonstrálja, hogy napjaink költőjének mindig kicsit homo technicusnak is lennie kell, ha korszerű kíván maradni. A világ új technológiája a költészet technológiája is egyben, s a technológia változásával párhuzamosan a költészet szemlélete is változik.

Ha L. Simon példájából némileg általánosabb következtetések kimérésére vállalkozunk, netalán a szerző pályatársainak - jobbára az általa szerkesztett lap, a Magyar Műhely legfiatalabb nemzedékének - karakterisztikumát kíséreljük meghatározni, úgy mindenképpen nyilvánvalóvá válik bizonyos elmozdulás ahhoz az attitűdhöz képest, amit a nyolcvanas évek generációja (a Médium-Art és a vizUállásjelentés című antológiák szerzői) képviselt. Az akkori terméshez képest a mai grafovizuális líra szemmel láthatóan intellektu- álisabbá, sok esetben pedig ezoterikusabbá vált, még legjátékosabb megnyilvánulásaiban is. Az intuíció és a spontaneitás kifejezőeszközeit az egzakt meg- komponáltság igénye észrevehetően háttérbe szorította. Másrészt mintha nemcsak a nyelv minimalizálódott volna, de a költői világ is szűkreszabot- tabbként mutatkozik, önkörén belül pedig kizárólag önmaga generálását vállalja fel, egyre kevésbé véve tudomást a társadalmi és egzisztenciális valóságról. Az antropomorf világ értékrendje ezt úgy nevezi, hogy menekülés, be137