Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Kelemen Lajos: "...saját kérdéseimet próbálom..."

sebb, hogy mire bukkan ugyanaz a tekintet Oravecz Imrénél és Rózsássy Barbaránál, Bertók Lászlónál és Varró Dánielnél, mert az örök szándék úgyis a különbözés, és ami a súlyunkat illeti, abban eleve nem vagyunk egyformák. Különben meg Prágai józansága egyaránt tolja magától a presztízst és a lóhátról nyilatkozást. Ahogy bátran beszúr egy csepp kételyt például a Bertók- kal kapcsolatos, igen meggondolandó észrevételei közé, ugyanúgy kész ráosztani vigyázó szeretetét generációjára, illetve költó'öccseire és -húgaira. (Poszthumanista poétika. Komolyhon tartomány illesztékei) S mivelhogy tízszer inkább hangulatból ír (emlékszünk: a szerző' adja ezt tudtunkra a könyve elején), mint hivatalból, a hangulat — lévén Prágai maga is író-költő - bátorságra ösztökéli.

Ez a bátorság elsősorban abban a hitében nyilvánul meg, hogy semmi sem kimondhatatlan. De vigyázzunk: Prágai Tamás nem a végleges, az egyetlen szót (ugyan hol is volna megtalálható az?), hanem az egyetlen szóért folytatott kaland igényét és tisztességét váija el a kritikáival meglátogatott költőktől. Nincs kiszemeltje, kitől el akarná vitatni az érdemet, sőt mindegyikhez úgy hajol, mintha csakis ott bukkanhatna rá az áldott jelentőségre. Mennyire jellemző, amit Szentmártoni János bőven taglalt pályaképében, Az elveszett „fél” mítoszában mond: .Azzal, hogy elemzésemben sejtetek egy irányt, saját kérdéseimet próbálom egy kibontakozó életműbe belelátni - ez a passzív reakcióra kényszerített kritikus elégtétele.” Egy fiatal olvasó-író, akinek immár megvannak a saját kérdései, miért gondolja magát passzív reakcióra kénysze- rítettnek? Talán csak nem azért, mert a legeslegfontosabb kritikusi tulajdonságot is megszerezte már; tudniillik az írás iránti alázatot.

(Parnasszus Könyvek, Budapest, 2001)

1044