Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Kelemen Lajos: "...saját kérdéseimet próbálom..."

értelmessé tevésnek, azaz alkotásnak - és szüntelen újraalkotásnak a metaforája. A hangsúly ezzel a »tevés«-re - a főnévről az igére kerül.” (Kiemelések Prágai Tamástól.)

A keretül választott írásoktól egyenlő távolságra, azaz éppen a könyv tengelyében áll az a tanulmány, amely egy sajátos és az aktuális divat álján magasra fólnyomult formai képződményről, a Szűts Zoltán és Böndör Pál által is kultivált epikus beszédversról közöl eligazító elemzést. Prágai számára a viszonylag szűk terjedelem nem akadály, hogy bizonyítsa: fölkészülten bánik az elméletek, a verstan csipeszeivel; ezeket bevetve még az említett, maga elkeresztelte szövegtípus történeti párhuzamait sem rest megkeresni. A Szűts Zoltánról és Böndör Pálról írottak arról győznek meg bennünket, hogy az okosságért és a tárgyi gazdagságért nem is olyan nagy ár a szép hangzás háttérbe szorítása. Egyébiránt az a fajta kritika, amelyet Prágai Tamás kedvel és művel, nem megy némi tudományos szárazság nélkül. De ha az ember nemcsak a mások világában járatos, hanem saját teremtésére is alkalmas szellem, megtalálja a módját, hogyan lehet akár a legszilárdabb tudásba - termékeny kiigazítás gyanánt - egy kis eleven intuíciót behajtani. Avagy a sokat emlegetett Kosztolányi-féle asszony-szapulás esete ez; ha hű, nem szép; ha szép, nem hű?

Prágai Tamásnak a kötet számos lapján - például a Délszaki tárlatban, a Balkán filmzenében - sikerül összhangba hoznia a módszert az ihlettel. Olykor azt a jóérzést és szerethető illúziót nyújtja, mintha vele együtt mi is ott ülhetnénk a szentély stallumában, tehát távol a mindennapos betűtermeléstől, ott, ahol a szertartás zajlik. S ki tudná eldönteni, melyik kifejezés - az erő stílusa?, a stílus ereje? - illik jobban az olyan passzusokra, mint az R. E. halálai lendületes fólvezetése: „Gyenge lábon álló elmélet esetében (...) - mindent szabad. Vákuumban lehet óbégatni - de minek. Az önismeret alapja a reflexió, ha elmarad, az irodalmi biomassza eszeveszett burjánzásnak indul, és hamarosan átcsap a tűrés- és torokhatáron. írói »elvtelenségre« is bőven akad példa: különösen, ha a növényi kocsonyához hozzácsapjuk az önkifejezési vágy azon békalencsés ázalékát, amelyben jogos vagy annak vélt indulatok böffennek föl az irodalomnak tetsző buborékokban.” És a Barna T. Attiláról készült értekezés szimbólumkereső sorai vajon nem az írás liturgikus jellegére utalnak? .Kétségtelenül vonz a vasút, (...) dicső múltját parodizáló lepusztult- ságában is elérzékenyít a volt-birodalmi design, az állomások épületköltészete, Pusztaszabolcstól Rijekáig, vagy a Keleti pályaudvar fémszerkezetének íve, ahogy az ember Hatvan felől beér; ha Amerika az autópálya, akkor Közép- Európa: a vasút. (...) Nem véletlen, hogy Trianon a vasutat kezdi ki, szétdarabolja és széttagolja a vonalakat, furcsa kis zárványok keletkeznek... Kosztolányi és a vasút, milyen megkapó pillanatok lehettek... A vasút Közép-Euró- pában: az önazonosság.”

Prágai az önismeretet és a reflexiót emlegeti, mondjuk, hogy visszafogott olümposzi derűvel, ám a vele többé-kevésbé egykorú költőket és költőcsírákat nem sokan olvassák figyelmesebben, mint ő. Ráadásul a zugos nemzedékértést A teraszon vidám társaság szerzője nem gyarapítja újabb kanyarokkal. Ehelyett megengedi magának azt a nyílt kockázatot, hogy kedveltjei a már elégszer vizsgázott és százszorta szavatolt nagyságokkal (akik nyilván szintén közel állnak a szívéhez) vetekedjenek. Igazából talán nem is az a legérdeke1043