Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Szentesi Zsolt: Létteliesség és léthiány dialógusa - történelembe ágyazottan
SZENTESI ZSOLT Létteljesség és léthiány dialógusa - történelembe ágyazottan ZÁVADA PÁL: MILOTA Talán nem túlzás azt állítani, mintegy recenzióm premisszájaként: Závada Pál a dialogikus regényformálás nagymestere. Már a kilencvenes évek egyik meghatározó jelentőségű alkotásában, a sokak által ismert és elismert Jadviga párnájában (1997) megfigyelhető volt, hogy bár a mű elsősorban a főszereplő, Osztatni András monológjára, azaz egyes szám első személyben írt naplójára épült, azt mégis rövidebb-hosszabb betoldások, másképpen megközelítve és fogalmazva: ezen naplószövegekre adott reflexiók szakították meg (a Jadviga beleír című fejezetek, illetőleg Misó be- és feljegyzései). E részek pedig végső soron Osztatni Andrással, illetve az általa írt szövegekkel folytatott párbeszédekként is felfoghatóak; s még akkor is így van ez, ha Misó szövegei már anyja és „apja” halála után keletkeztek. Ezáltal a mű szerkezeti felépítettsége megközelíthető a dialogicitás fogalma felől is - természetesen egyfajta tágabb, általánosabb értelemben, nem pedig szereplők epikai és drámai alkotásokban szokványosán megfigyelhető párbeszédének értelmében. Ez pedig a naplóregény műfaji határainak kitágítását éppúgy jelenti, mint az amúgy látszólag szinte végtelen lehetőségekkel bíró (hiszen egyedül mesél, idéz fel, értékel, állít) naplóíró én korlátozását is. A Leleíró”, hozzáfűző individuumok ugyanis azonnal más aspektusokkal, újabb, másabb információkkal egészítik ki, dúsítják fel az addigi monologikus szemléletet és megfogalmazást, s ezzel párhuzamosan így korlátozódik önnön érvényességébe vetett hite éppúgy, mint om- nipotenciája. Mindennek természetesen a Jadvigában igen messzire ható következményei vannak mind a főszereplőt és helyzetét, világlátását, mind a mű egészének értelmezését illetően - amikre itt most természetesen nincs mód kitérni. Jelen recenzió tárgyát képező regény, a Milota, mélyszerkezetében szintúgy a fentebb vázlatosan jellemzett dialogicitáson alapszik. Az egyik beszélő- szó szerint, hiszen magnóra mondja szövegét a fikció szerint - Milota György (Gyurka bácsi), a 67 éves, sokat megélt és megtapasztalt parasztember, a másik elbeszélő - aki viszont leírja, félig-meddig naplószerűen a vele történteket - Roszkos Erzsébet (Erka), a 34 éves ápolónő, egy ideig az öregek otthonának az igazgatója. Ok ketten jobbára maguknak és a másiknak mond1038
