Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Szentesi Zsolt: Létteliesség és léthiány dialógusa - történelembe ágyazottan

ják/írják szövegeiket, részlegesen reflektálva is a másik képzelt vagy valós mondataira. S hogy egyfajta közvetett párbeszédről van szó kettejük között, arra egyértelműen utal egy regényszerkesztési és egy fikciós sík a műben. Az előbbit illetően megfigyelhető, hogy a könyv négy fejezetének részegységei római és arab számokkal sorszámozva követik egymást; de abban a szabályos rendben, hogy az adott arab számmal jelzett részegység - amelyben mindig Erka „beszél” - után mindig ugyanazon római számmal jelzett fejezet következik - s ezekben mindig az öreg Milota szólal meg. A fikciós síkban pedig az az egyértelmű bizonyítéka a párbeszédességnek, hogy míg Milota a telebeszélt kazettákat Erkának küldi/küldeti el, addig Erka az öregnek viszi ki a megírt lapokat, s rejti a vánkos alá. Emellett közvetlen, nyelvi síkon is megnyilvánul a párbeszédesség: „Ezen a helyen, ahonnan menekültem éppen, csak Maga szólított engem úgy, hogy Erka moja.” (8) „Erka moja miiá! Elszomorít, [...] hogy tavalyi búcsúd óta semmit sem hallottunk felőled...” (92),Akkor addig belebeszélek, ha megengedi, Gondnokom!” (425) „Éppen az a papírod van előttem, Erka moja, amelyiken azt kérdezed...” (516) S ezen idézeteket szinte vég nélkül lehetne sorolni, hiszen mindegyik kis részfejezetben sok-sok ilyesfélével lehet találkozni. Mindez összességében igen szuggesztívvá, ugyanakkor személyessé, közvetlenné, életszerűvé és élőbeszédszerűvé teszi a szöveget éppúgy, mint magukat a történéseket és a szereplőket. Arról már nem is szólva, hogy az öreg Gyurka bácsi igen szakavatott mesélő, kivételes „beszélőkéje” van (épp ez által tudott élete egy szakaszában - anyagbeszerzés a hatvanas évek közepén - nagy sikereket elérni). A könyvben egyébként a szó hagyományos értelmében vett párbeszédek is igen nagy számban vannak, de mindig alárendelődve a két fő megszólaló (Milota és Erka) szövegének, jelzett vagy jelzetlen (szabad) függő beszédként szerepeltetve (ezzel is erősítve a közvetlen élőbeszédszerűséget, illetve biztosítva a mesélés folyamatosságát).

E fenten röviden bemutatott dialogikus jellegnek azonban van még egy újabb, eddig nem említett, de igen fontos funkciója is. Az egyes - számokkal jelzett - részfejezetek nem a linearitás rendje szerint követik egymást sem időben, sem a cselekmény menetében. Csak igen ritkán figyelhető meg, hogy a római számmal jelölt egység közvetlenül az őt megelőző, azonos arab számmal jelölt részegységekre reflektáljon. Vagyis az azonos (arab és római) számú részfejezetek is többnyire „elbeszélnek egymás mellett” - látszólag. Csak látszólag, hiszen e fragmentarizáltságra épülő szerkesztés ellenére egy idő múlva kezd összeállni a kép a befogadóban. (Bár a szálak végső „elvarrására” természetesen csak a regény vége felé kei'ül sor.) A párbeszédes regénykonstituálás funkciója pedig ezen aspektusból az, hogy nyelvi, hangulati, szereplőbeli és narra- tológiai koherenciát biztosít az egyébként parciális, a montázstechnikára épülő szerkesztéselv ellenében. Azaz a kronotopikus és a cselekménybeli disszonanciát egy dialogicitásra, illetve a beszédmód azonosságára (Milota illetve Erka beszédének/írásának magukba záruló viszonylagos egyneműsége) épülő kon- szonancia ellenpontozza. Mindezt a térszerkezet felől az is kiegészíti és megtámogatja, hogy Milota mindig kedvenc vinyicájában (a falutól távolabb fekvő szőlőskertjében/méhesében) beszél magnójára, míg Erka mindig kórházi nővérszobájában írja visszaemlékezéseit, azaz a térstruktúrában egyszerre van jelen a homogenitás és a heterogenitás, a variativitás (a mű különböző helyszínei). Ezáltal a térstruktúra tekintetében is beszélhetünk egyfajta közvetett

1039