Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Bodor Béla: Városablak
- Bigamanó elgondolkodva bámulta az ujja hegyén szikrázó kristályos fehér port, majd az orrához emelte.- Szerinted mi milyenek leszünk húsz év múlva?- Semmilyenek sem leszünk. - szögezte le Kán. - Döglöttek leszünk, mint ötszázas cement az esőerdőben. Nem fogok hülyét csinálni magamból azzal, hogy megöregszem. Bigamanó szeme kezdett egészségtelenül kifényesedni. Elvigyorodott és a diktafonra mutatott.- Ezt még számon kérem rajtad. Aztán felállt, és üveggyapoton lépkedve visszakapcsolta a tévét. Az üresen maradt műsoridó't Prolikrúdy egyik régi írásával töltötték ki, amit egy régi nagy színész olvasott fel archív felvételről. Bigamanó a tévéhez tartotta a diktafont.- Egy másik degenerált - folytatta Kán a dühöngést - még évekkel ezelőtt megkereste Franci anyját. A Telekin árult zöldséget az öregasszony. Azt mondta a riporternek, hogy tudja, hogy a fia író, és büszke rá, érdemes volt kitaníttatnia, mert olyan mestersége van, amivel mindig bent lehet a melegben.- Fogd már be — suttogta Bigamanó, és két kézzel kapaszkodott a diktafonba, mintha hozzánőtt volna a levegőhöz. Nézd Szem - mondtam türelmetlenül. — Nem tudom, hogy élsz-e, halsz-e, alszol-e. Nem bánom, ha nincs kedved beleszólni, de legalább jelezd valahogy, és akkor megcsinálom egyedül. Jelzem, egész eddigi életemben egyedül... A választ a műsor előtt többször elpróbálták. Franci megszívta a cigarettáját...- Rendben van, Szem, folytasd csak, de meglepett ez a hirtelenség. Eddig azért a szavamba nem vágtál. Legalább a szavamba... Szóval onnan, hogy többször elpróbálták. Tessék. Franci megszívta a cigarettáját, és mindentudó karikákat eregetett a füstből. A karikák lassan, puhán pattogtak végig a stúdió rogyadozó kellék-asztalán, a hasonmás felé. Az önzetlen szélhámos megpróbálta elkapni valamelyiket, de amelyikhez hozzáért, az szétfoszlott a kezében. A többi pedig legördült a stúdió padlójára, és tovább, az elsötétített ablakok alá. Franci felállt, óvatosan felkuporodott az asztalra, jólnevelten a tiszteletére beállított hamutartóban nyomta el a cigarettáját, aztán felállt, széttárta a karját, megkereste azt a kamerát, amelynek lámpája jelezte, hogy működik, és mintegy hozzá intézve szavait, így kiáltott: - Barátaim! Szeretlek benneteket! Ezért írtam ezeket a novellákat, mert ezek rólatok szólnak, és rólam, azt írtam meg bennük, amit a legtöbbre tartottam magamban. De ezzel együtt, innen a magasból azt üzenem nektek, hogy a világ kicsi, és akár olvastok, akár nem, akár szerettek engem, akár nem, le vagytok ti szarva. - Azzal kissé előrehajolt, lerántotta a takarót az egyik éppen használaton kívül álló kameráról, magára terítette, mint varázsló a köpenyét, kinyitotta az ablakot és kilépett rajta. Kissé még imbolyogva tette meg a lámpa merevítő kábelén az első lépéseket, aztán kiért a troli felső vezetékéhez, és ezen már kényelmes járás esett. A stúdió ablakából egy élelmes operatőr még követni tudta, rá is közelített a hátára, 1011
