Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Illyés Gyula: Távozó hattyúk

latot, szatirikus éllel érzékeltetve, hogy a szép szárnyasok milyen libaszerűen „trampli” mozgásúak, amikor kilábolnak a partra. E vers legfőbb leleménye az, hogy Illyés mindkét minó'ségében elfogadja és mintegy magához öleli a nőiséget. Nemcsak „etikett-tudó udvarhölgyek”-ként és „királynó'k”-ként megdicsőítve, hanem - a jégre kitipegőn - „lábafájós mosóné, szakácsnő” benyomását keltve is. Ha a népi irodalomnak van egyetemes, irányzat fölöttivé nemesült, tündéri változata, akkor ez bizonyosan az.

Az első tercina nemcsak a látványban ragadja meg az eszmét, Illyésnek azt a nőimádó eszméjét, amelyet a Ditirambus a nőkhöz, Az orsók ürügyén és több más verséből ismerünk. Itt közvetlenül vall. És visszhangozza elődeinek szállóigéit a setesután lépegető, sokszor kicsúfolt madarakra értve: ,Hattyúk, gyalogló hattyúk, s oh az ének, / a búcsúdal a tág mennybolton át!” (Persze, hogy Petőfi egyik legnagyobb versére, a Tündérálom ra gondolunk, a „haldokló hattyúm, szép emlékezet”-re! De gondolhatunk arra a műre is, amelyet hagyományosan „hattyúdalnak”, afféle búcsúszimfóniának mondunk: Vörösmarty rapszódiájára, A vén cigányra.) A szonettnek itt az orgonapontja, mindenekelőtt ezért kellett megírni. Itt mutatkozik meg a költő teljes fegyverzetében, a személyiség nagyságrendjéhez illően. Ne féljünk a szótól: nagynak kell lenni ahhoz, hogy valaki így le tudjon hajolni versében. Ilyen magasról ilyen alacsonyra. S nem „leereszkedőn”.

Érzünk-e csipetnyi iróniát Illyésnek ebben az utóbb idézett sóhajában? Azt hiszem, hogy ha van az iróniának egy igen gyöngéd és tapintatos változata, akkor igen. Mert a költői fennköltségtől, mint oly sokszor, itt is elhatárolja magát. Hiszen így folytatja megszólítását: „Ólba totyogók”. Mintha megfordulna Andersen meséje, melyben a „rút kis kacsa” gyönyörű hattyúvá fejlődik. Az egykor hódítóan szép, nem is udvarhölgyi, hanem királynői szépségű nőknek szól a vallomás. Azoknak, akiket a nagy maszkmester, az idő egyszerre csak megöregített és ráncos gumiálarcaival elcsúfított.

A metafora, melyben a női szépség s a hattyúi kecsesség összeforrt, ismét elemeire bomlik. Egyfelől a kukoricával kínált szép állatok, másfelől a „kedveseink, mind-mind a régi szépek” — itt már a ,gyanánt” szóval jelzett hasonlat külön-külön elemeiként funkcionálnak. Az eszmék szféráiból - ahová az emlékezet s a képzelet szárnyán az imént eltűntek az ének jelképeivé átlényegült hattyúk -, ismét leszállunk az állatkerti ól, a tavacska és a totyogó úszómadarak leguggoltató, földszinti világába. De a magasság élményével - azzal, amelyben a szeretet élménye részesített minket - már gazdagabbak lettünk.

1008