Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Illyés Gyula: Távozó hattyúk

gyott versek közé sorolt, 1923-as remekéből, A hajnalcsillaghoz címűből hogy az avantgárdban nem annyira a formabontás vonzotta, mint inkább a forradalmi észjárás. Igaz, ennek ellentmond az a tény, hogy a javarészt (talán egészében) hazatérte után írt versekből összeállított kötete, az 1928-as Nehéz fold uralkodó formája a szabad vers. De első könyvének ezek a művei a szabad versnek olyan letisztult és olyan sok hagyományos formai megoldással átszőtt változatai, amelyek az Itt állok a rónaközépen és az Apostol költője, Petőfi vagy a hexametrikus lejtésből egyet s mást megtartó Füst Milán költői gyakorlatában már nem voltak ismeretlenek. S bár vannak a fiatal Illyésnek szürrealista, sőt dadaista versei, ezek inkább tájékozódások a Párizsban közvetlenül érzékelt, friss áramlatok irányában, mintsem eredendő hajlama szerinti megnyilatkozások. Érzésem szerint annyira sem, mint József Attila egyidejű, „Kassákos” versei. A következő kötettől, a Sarjúrendektől (1930) kezdve azután fokozatosan kialakul a szabad és a kötött formák Illyés Gyulára jellemző aránya, melyben a túlsúlyra jutó utóbbiak húzzák le a mérleget.

Legkorábbi szonettjeit az 1937-es Rend a romokban kötet vonultatja fel. Igaz, mindjárt egy kerek, tizennégy verset számláló csokorba szedve. Közülük a Délben című a legismertebb. Az „új tárgyilagosság” példája: tényeket soroló, prózaias megoldásokat hangvételében is vállaló. A népi írók mozgalmához tartozás értékes dokumentuma. „Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, / a krumpli közt egy törpe délibáb, / egy napraforgó... félszegen ezek / várják tőlem, hogy versbe lépjenek”. Programversnek is nevezhető a kiforrott formaelv érvényesítésével. De ennyiből is látható, szonettnek szabálytalan: páros rímekkel kezdődik. Alig van szonettje - ebben a ciklusában is, a későbbiekben is -, amely ne mutatna valamilyen lazítást a szigorú kötöttségen. A Rend a romokban szonettciklusában csupán az első, a Fogoly mondható szabályos, petrarcai szabályokon nyugvó szonettnek. Az életműben tallózgatva — jóllehet ritkán — találunk másféle szonetteket is, de alig akad, mely el ne térne valamiben a petrarcai, ronsardi vagy akár a Shakespeare-i szonettól, attól függően, hogy melyiket vette alapul. A kötöttség meg az oldás nála rendszerint úgy váltakozik, hogy a szonett azért szonett maradjon, akkor is, ha eltér a poétikai tankönyvek iskolás modelljeitől.

A Távozó hattyúk eléggé szabálytalan szonett -, de szonett, föltétlenül. Elég ránézni tipográfiai képére, s már látjuk rendhagyó sorbehúzásait, lélegzetvételt vagy rejtett gondolatjelt éreztető spáciumát, azaz sorközét az utolsó sorhoz érve. Aggályos ellenőrzéssel azt is megállapíthatjuk, hogy az ötös és öt és feles jambusi sorok közt előfordul egy négyes is (az utolsó előtti), s egy szótagszám- növelő sorközi felütés (a tizenkettedik sorban).

Mircea Eliadéval mondva, a vers egyszerre szent és profán. Nagy ívet fog át a szemmel rögzített s a képzelet által szimbolikussá tágított jelenet. A költészet szent állatát, a hattyút profanizálja, szívközeibe hozza, felröpteti, majd - mint holmi baromfiakat a pusztai udvarokon - kukoricával eteti.

Gyönyörű költői képeket köszönhetünk a hattyúnak Balassitól Berzse- nyin, Petőfin át a maiakig. Illyés elfogadja vagy maga is úgy találja, hogy a hattyú hagyományosan a nőiesség eleven jelképe kecses tartásával, méltósá- gos, titokzatos vonulásával. Görbe tükörben gyakran csúfolják is e „szent” ál1007