Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Illyés Gyula: Távozó hattyúk

révvé, gépiessé válik. Fölépítése szinte előírja a gondolat dialektikus szerkezetét, mely minél fílozofikusabb, annál könnyebben didaktikussá laposodhat. Mintegy sugallja a szonett az előkészítő és kifejtő versszakok után a „kötelező” fordulatot s a summázó verszárást. Az ottava-rész (a két első, négysoros versszak) kétféle rímpárjában van valami egyhangúság, különösen, ha az ölelkező rímet alkalmazza a költő. Ilyenkor az első szakasz ekhója és a második szakasz rímhívója találkozik, s a páros rímek egyhangúságát érezteti. (A klasszikus szonett első nyolc sorának két lehetséges rímképlete ABBA ABBA vagy ABAB ABAB). A szextina-részben (a két tercinában) jobb a helyzet. Itt sokféle kombináció elképzelhető, s az utolsó sorpárban használt páros rím szerencsésen éreztetheti a konklúziót. A hagyományos szonett szinte a bűvös négyzetek módján vonultatja fel a költői virtuozitás további eszközeit. Sor eleji és belső rímekkel, alliterációkkal kápráztatja el az olvasót, mint az ajándék ékszerkazetta az ostrom alá vett hölgy kegyeit. Ezzel szemben a modern szonett - például Szabó Lőrincé - sorátvetésekkel, alig hallható, jelentéktelen szavakat (kötőszavakat, névelőket, névmásokat) éppen hogy összecsendítő, szinte inkább a szemnek, mint a fülnek szánt asszonáncokkal oldják a középkorban és a reneszánszban már kristályos rendű szonettformát.

Kiváló költőink közt is vannak, akik egész életükben nem írtak szonettet. Berzsenyi túl cifrázott formának tartotta. A hazai szonettművészet csak a Nyugat első nemzedékének költői gyakorlatával terjedt el széles körben. Illyés már készen kapta közvetlen elődeitől. Úgy alkalmazta ezt a nagy műgondot igénylő versalakzatot, mint a lehetséges formák egyikét, amely nem keresztezi esztétikai elveit.

Elvei közül a szonettírás szempontjából főleg azt emelném ki, hogy a vers legyen szép és igaz -, de legyen egyúttal természetes is, szívhez és agyhoz egyaránt szóló, varázslatos érintés. Úgy hasson a befogadóra, mint a jó ösztönnel kiválasztott nőre annak a férfinak a kézmelege, aki rögtön egy hullámhosszon lesz partnerével már bemutatkozáskor. A formaságok túlzottan kényes betartása, a szenvelgő bókok és a férfiatlan pukkedlizések többet rontanak, mint használnak. A jól időzített, humorba csomagolt, alig tetten érhető, bizalmas célzások, kétértelműségek azonban tartósan foglalkoztathatják a hölgyet, és melegen tarthatják érdeklődését a közeledő iránt. Ezt persze nem elég elméletben tudni. Még az érzelmek hivatásszerű ismerője és gyakorlója, a lírikus is csak az alig kiismerhető sugallat és a műhelygond közös műveként tud élni a szerencsével, amelyet — jobb szó híján - mindközönségesen ihletnek nevezünk.

Ebben a szonettben ilyesféle és eléggé titokzatos dolgok játszódnak le.

Tudjuk, ha nem is az első szárnypróbálgatásai, de Illyés mesterévei a formabontó irányzatokhoz kapcsolódnak. Mesteréveken - a XVII. század peregrinus íróinak hagyományaihoz híven - vándoréveit értem, főként a párizsiakat. Az avantgárd mozgalom kellős közepébe csöppent alig húsz évesen. Aragon, Breton, Eluard és társaik kiáltványait s a „konzervatívokat” eltemető feketemiséit azon melegében, testközelből hallgatta végig; részben azokon tanult meg franciául - ahogy mondani szokás - „anyanyelvi szinten”. De úgy gondolom, azaz úgy látom gyűjteményes köteteinek korai darabjaiból - például az Abbaha1006