Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 11-12. szám - Pardi Anna: A messzi boldogok
dő halál elfolyó agyvizeként az a vizesvödör, amely a Stoke Newington-i magániskola tantermének egyik végében állt, míg a másik sarokban egy hihetetlenül nagy óra mérte a gyorsan szálló idó't. Egy savanyú képű, parókás, papi öltözékű tanár hajolt fölé: Edgar, ébredj, hamarosan le kell szállnod a világ valamennyi postakocsijáról, sugárzó, szabálytalan élményeid poggyászával! Társtalan szív ily tavat Édenkertté avat — vette le búcsúzó kalapját Dismal Swamp-ban, zord víziók megöregedett gyermekeként, a legkeserűbb keserűségek torlódó, fekete szikla uszadékfáinál. Jellemző, hogy nem népes kirándulóhelyek civilizált tavához vágyott, amelynek partjainál jól öltözött urak, hölgyek sétálnak. Vad szépség vonzotta mindig, vad magány, hol érthetetlen tulajdonságait esetleg megfejteni képes egy vad szív. S hogy közben a titokfejtő tanulás vizesvödre hatalmas vödör punccsá változott vörös bársonyfüggönyű mulatók mélyén, kegyelmezzen neki ezért a szellemvilágok pszichológiai istene. Élet, legnemesebb a halálból fakad - énekelte a víztükör tulajdon sorait. A szellemvilágból kiáradó akaratot szomjas szivacsként itta árva gyermekként, majd később, férfibűnöktől telített férfiként. Gótikus, keskeny ablakokon át áradó porszemekkel keringett a holtak leikével egyetemes energiákon át meg át. Hetven novella született, a holdas démon tanította, kozmosz munkamemó- riájú magántanuló leckéiként. Embergyűlölőnek és összeférhetetlennek tartották, kapacitás koktélok remegő poharával a kézben. Kötelessége volt végtelen erőkkel szövetkezni: szellemek nézték őt, szellem-szemek, a lelki szemeknél hatékonyabban. Gyorsan váltott agya bűntől, gyilkosságtól a legtisztább elmeállapotokig, mikor minden anyag, még a virág, a vízesés, angyalszárny is néma. A meggondolatlan szerelmi vágy, a szörnyű rossz, a szörnyű szép utolsó évében lerohanta még. Poe 1849 nyarát Richmondban, ifjúkora kedves városában töltötte, viszonylagos nyugalomban, ifjúkori szerelmét látva viszont, Sarah Elmira Roystert, nosztalgiák mirtuszával a fején. Sarah özvegy lett, Poe özvegy volt, talán házasságkötésről is beszélgettek, egy másik évszázad mohos kis- padján üldögélve. Aztán a végzet közbeszólt annál, akit mindig is tiltott dolgok üdítettek. Poe, a meggondolatlan szerelmi vágy sodródó memóriájú rabjaként lefeküdt egy szajhával, egy véletlen delíriumú, sokk atomokat sugárzó, holdas estén. Maga előtt is kétségessé váltan, hogy képes-e a házaséletre, Sarahnak bejelentette, sürgősen New Yorkba kell utaznia. Baltimore-ig hajón tette meg az utat. Részleges úticéljához érkezve, Baltimore-ban kiszállt, bőröndjét hordárra bízva elindult a ködös úton gyalog, a hordárt a vasútállomásra irányítva. Fejfájás kínozta, hasadt elmeállapot, mintha Davy Jones, az óceán gonosz szelleme a szárazföldön is üldözné. Már megint a víz, a meghal a lélek, ha vízzé válik makacs, idült bajokról suttogó hullám kavalkádja. Kórházi ágyba 949
