Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 11-12. szám - Pardi Anna: A messzi boldogok

való ó', nem Sarah-val nászi ágyba, gyötörte a belső, démoni hang zavaros, gondterhelt, hajszolt, fásult biológiai rendszerén átsuhanva. Az ősellenség, a zabolátlan, gonosz erő, az összes lélekre fogékonyan lecsap megint az övére, a régi, fékezhetetlen szenvedélyektől meggyöngültben megfelelő mozgásteret találva. Am ami a démonnak jó, bénult cselekvőképességet okoz az agyban. Edgar Allan Poe erényei halálharangját hallva betért ismételt zavarokban Baltimore-ban egy csehóba.

Már egész kevés italtól is berúgott. Az első pohár rozspálinkát kérve még látta az amerikai úriházak sötétjét, nyitva az ajtó, Sarah ágyaz, a kandallónál fehér-fekete polaritású gipszangyalt röhög szembe az igazi, eleven, elemi impulzusok gyilkológép ördöge.

Majd Annabel Lee tűnt fel, a sok nő ágyékából gyúrt, utolsóként megírt vers gyönyörű halottjaként, de hogy is csempészte Lee tábornok nevét ez Óperenciás, nekrológ lánykához?

Csak nem azért, mert iszákos apja regélte ivócimboráknak, hogy apja Lafayette tábornok barátja volt?

Minden mindegy már, remeg a rozspálinka víztükre, az iszákosság sonan- tes, hangzó csillagai közönséges, kocsmai lármájába veszve.

Gonosz és jó angyalok hű fiaként koppan feje csakhamar a gyűrt abroszú asztalon: a figmentum malumról, a gonosz formáltatásról, a kanok erejéről, a nőstény vérszagáról emlékezve.

A kocsmából kidobják az ismeretlen, bár intelligens arcú férfit. Poe néhány lépést tesz, de menni nincs ereje. Nem emlékszik a hordárra, a bőröndjére, hívó tájak vad szanatóriumára a messzeségben.

Hagyj magamra, míg elveszek - kiabálta sokszor dühödten ágyban fekvő feleségének, Virginia Clemmnek, most aztán hagyja a beton, a sáros ing, hagyja a kihívó férfidac, a Földkerekségen csak a lelked maradjon egymaga - hagyja feküdni szennyben, komor önkívületi kövezeten.

Az eszméletlenségig részeg Poe-t egy véletlenül odavetődött ismerőse segítségével szedték fel a Baltimore-i utca sarából, vitték kórházba, ahol néhány napig élt még.

A gyógyszeres tégelyek mellett csillogtak az évek, a dalokra túl vadak, a bűnügyi tartalmat kapó lírai én párnáján nyugodva.

Mivel a lét belső magvában nincs idő, és meggyógyul minden dráma, a messzi boldogok táiják már a kaput az Edgar Allan Poe nevű hontalannak, az örök hon elzárt Valójába zártan.

950